Mindig elgondolkodtam, hogy mégis mitől vagyok olyan kis depresszív, letargiás. Mi az, ami miatt odakinn, vagy távol kevsébé érzem magam rosszul és mindig csak a hazautat követi ez a mély mélabú, ami ilyenkor rám telepszik. Persze a válasz prózai és egyszerű. Sőt. Túl triviális.
A baj az, hogy nincs kihez hazajönni. Leginkább ez a kis késdöfés az, ami pofon vágja az embert. Az ember azt hinné, hogy a tény, hogy egyedül van, pedig ez csak másodlagos. Sokkal fontosabb, hogy jön, jön, de kihez? Engem legalábbis ez üt ki mindig. A magánnyal azt hiszem többé kevésbé megtanultam együtt élni, ugyanis ha ez lenne a fő indok, kinn is tiszta kis összeomlott depresszív majom lennék.
Ezzel jelen pillanatban nem tudok vitatkozni. :-S
VálaszTörlés