2014. április 11., péntek

The importance of the vote

Mint mindannyian tudjátok, magasról teszek a választásokra, és tőlem érkezik legtöbbször a válasz a "mit csináljunk?" kérdésre, hogy "mindegy, nekem bármelyik jó". 

De azt hiszem itt, a népi demokrácia hazájában el fogják érni, hogy igenis fontosnak tartsam a választást. Hogy az ember eldöntse, hogy mit akar vagy mi az, ami jobban tetszene. És ennek semmi köze sincs a politikához. 

A trigger egy igen egyszerű dolog, ugyanis írtam reggel a kollégáknak, hogy Húsvét után irodai tortát csinálok, de mondják meg mit szeretnék jobban: répatortát vagy eper-rebarbara tortát. Ez egy nem túl bonyolult kérdés, ugyanis az egyik répán meg mandulán, a másik meg epren, rebarbarán és tejszínen alapul. Alapvető különbségek vannak nemde? Inkább kérmes vagy tészta süteményt szeretek? Répa vagy eper?

Én szívem mélyén az eper tortát favorizálom. A répatortával sincs gond, de na. Úgyhogy reménykedve abban, hogy a többiek is inkább az eper felé húznak, feltettem a fenti kérdést. Eddig 1 répatorta, 1 eper, és 3 mindegy érkezett. 
Kiborítanak!

De ezzel elérték, hogy magam is megpróbálom a mindegyek számát csökkenteni.... a "mindegy" mától nem elfogadható egy döntési helyzetben!


2014. április 9., szerda

A nagy út VI. rész - Buenos Aires

Elértünk az utolsó etaphoz, mikor megérkeztünk Buenos Aires-be. Igazán este volt, és vagy 28 fok. Meglepődtem, amikor a reptéren megláttam a saját táskámat a kis sárga cetlivel (lehet Juan nagyon örült El Calafatéban, hogy én csak 14kg-val utaztam). 


Adott esetben természetesen semmit sem segített rajtam, ugyanis a többiek nem kaptak kis sárga nyilat. Miután mindenki megszerezte a csomagját, és kimerészkedtünk az előtérbe, találkoztunk is az utolsó guide-dal, akit innentől Tuccinak fogok hívni. Ennek két oka is van:
  • nem mutatkozott be rendesen, mint a többiek, és nem is kérdezte meg a mi nevünket, ami szerintem alap lett volna,
  • egyike volt azon idegenvezetőknek, akiket minden nagyvárosban látni kis esernyőt feltartva, mögöttük a népes turistacsoporttal, és akit egy hangyányit sem érdekel, hogy milyen maga a csoport, amit vezet.
Szóval miután Tucci második nekifutásra megtalálta a megfelelő kisbuszt, és beszálltunk az agyonhűtött járgányba, némi mikrofonnal történő szenvedés után az első 10 perben az alábbiak derültek ki Buenos Aires-ről:
  • 14 millióan lakják az elővárosokat is beleértve, melyek mára egybeépültek a fővárossal,
  • az útlevelünket és egyéb papírjainak nehogy kivegyük a szálloda széfjéből, amíg ismét a reptérre nem indulunk,
  • semmilyen aranyékszert ne hordjunk utcára,
  • ha büdös folyadékkal öntenek le, mint pl. mustár vagy ecet, akkor nehogy bárkinek is hagyjuk, hogy letakarítsa, ugyanis ez a zsebtolvajlás helyi módszere.
Jól indult, ugye? Itt többen elgondolkoztunk, hogy akarunk-e egyáltalán az utcára menni, de Tucci máris nyomta tovább, hogy döntsük el minél előbb, hogy 120 USD/fő-ért akarunk-e másnap este tangó show-ra menni, melyben benne van egy 3 fogásos vacsora, szállítmányozás a hotelből és vissza, és hát a show. Én itt agyhúgykövet kaptam, és még az autópályáról sem hajtottunk le. 
Amúgy Buenos Aires-nek két reptere van, az egyik a városi reptér, ahol ha jól emlékszem, csak belföldi járatok szállnak le, és ahonnan max 15 perc a belváros, és a nemzetközi, ami valamelyik külvároshoz tartozik. 
Miközben az ember a gyorsforgalmi útnak beillő autópályán száguldozik nyilvánvalóvá válik az argentinok nem épp rózsás helyzete. A buszból be lehetett látni a rettentően szegény kis házikókba, amik inkább emlékeztettek kalitkákra, mintsem lakásra, és ahol a berendezés kb asztal-mosógép-málló festék volt. Amikor elértük a 4 csillagos hotelünket a belváros kellős közepén, rá kellett jönnünk arra, amit már többen is mondtak: az európai 4 csillag és világ többi táján osztogatott 4 csillag nagyon más kategóriát jelent. 
A kettősséget a mai napig képtelen vagyok feldolgozni, ugyanis a csomagokat hordár viszi be a kisbuszból, és ha szeretnéd, akár a szobádba is, de a WC ajtót nem lehet bezárni, a szoba akkor volt újrafestve, amikor Evita Perón még élt, a folyosón a szőnyeg koszos volt, a fürdő penészedett és az alábbi kép illusztrálja a fürdő teljesen lehetetlen elrendezését.

Hogy hogyan másszál ki meg be a kádba, arról nem találtunk semmilyen tanácsot, és még az "50kg vasággyal" felépítésű Angelának is gondjai akadtak ezzel a művelettel. Szóval welcome. Ez megadta Buenos Aires alaphangulatát. 
Másnap Tucci városnézést tartott. Újabb fénypont, hogy mint ne mondjak. Kisbuszba be, egyik helyről a másikra szállítmányozás (igen, ezt egy alapból túrázós csoporttal...). Elsőként megtekintettük a Városházát, melynek erkélyéről Evita is szónokolt, és a politikusok a mai napig teszik. Természetesen nem szabad fotózni, és tucatnyi kiskatona áll előtte, majd a katedrálist, ahol Ferenc pápa prédikált, mielőtt pápa lett volna. Erre amúgy az argentinok rettentő büszkék, és miben másban nyilvánulna ez meg, ha nem az újságok címlapjain. Én még életemben összesen nem láttam ennyi pápát ábrázoló címlapfotót mint Argentínában. Hogy mindezt megtekintsük, volt 25 percünk (és a többi helyen sem kaptunk hosszabb kimenőt), szóval sem az új, sem a régi Városházát (utóbbi az utolsó előtti képen középütt) nem tudtuk belülről megnézni, mert ugyan van vezetés, de az 1 óra legalább. 
Miután lejárt az idő (nem mondom, hogy megnéztünk bármit is, mert ennyi idő alatt?? ugyanmár!) indultunk tovább a város legrégebbi kávézójába, a Gran Café Tortoniba újabb 5 perc és 2 fotó erejéig. Mi Angelával itt döntöttünk úgy, hogy majd másnap visszatéblábolunk, tekintve, hogy a szállás nincs messze, és a délelőttünk szabad. Másnap ki is derült, hogy nem akkora valami ez a kávézó, ugyanis Angela (aki egyébként olasz származású svájci) szerint a kávé pocsék volt. Én kipróbáltam a Sumarino-t (lentebb a kép), ami igazából egy ősrégi csokoládérúd meleg tejben felolvasztva, de nem volt nagy durranás, ellenben helyi viszonylatban drága. És ha anno voltatok a Hauer-ben, vagy bárki beesik a Daubnerbe vagy a Gerboud-ba Pesten sokkal szebb kávézóban találja magát. 
Ezek után át buszoztunk a San Telmo negyedbe, ahol buszból megfigyelhettük a régebbi házakat, és antikvitás boltokat. Kiszállás nem volt opció, pedig itt lett volna mit nézni. Kicsit később eljutottunk a La Boca negyedbe, ahol a mindenhol Buenos Aires-ként ismert színes házak is láthatóak .

Itt szintén 25 percet tölthettünk, komoly 3x50m-nyi utcát megtekintve, ugyanis Tucci szerint a negyed többi része veszélyes (így időt sem hagyott elcsatangolni, nehogy hülyeséget csináljunk). Ami nekem ebből a negyedből megmaradt, az annyi, hogy nagyon sok turistáknak szánt dologgal találkozik az ember, valamint a tangó táncosok, akik lépten-nyomon szólítanak le minden turistát, hogy készítsenek velük fotókat. 
Bevallom, itt erősen sajnáltam a táncosokat (lásd a képen jobbra lent), mert én erős prostitúciónak éreztem, amikor egy alig 20-23 éves forma lány tekerte magát egy 65 körüli pasira, vagy amikor a fiatal srácok próbáltak erősen sminkelt szatyrokat szimplán a nézésükkel kívánatos senoritává varázsolni... Nem volt az én világom. 
De ami érdekes volt, hogy miért is lettek a házak ilyen sokszínűek. A dolog úgy esett, hogy itt volt a város első kikötője, mive a La Boca spanyolul folyótorkolatot jelent. És mivel az itteniek kellően szegények voltak (a mai napig egyébként), így azzal a festékkel festették a házakat, amit a hajókról (mikor hogy) megszereztek, de annyi sose volt, hogy az egész házat befessék vele. 
Tehát a 25 perc letelte után északnak indultunk, ahol a gazdagabbja lakik. Út közben meghallgattuk a siránkozást a városi fák miatt, mert tönkreteszik az utakat. (Amúgy nekem tetszett, hogy sok fa van.) Itt vannak a mindenféle nagykövetségek, és Tucci természetesen mindenkinek meg akarta mutatni a sajátját, de nagyon nagy kő esett le a szívéről, amikor eltekinthetett a magyar nagykövetség megtalálásától (a svájci meg az olasz amúgy ment). Ez a rész leginkább az Andrássy út megfelelő részeihez hasonlít, csak erősebb a napsütés. Majd elbuszoztunk a helyi temetőbe, ami egy kriptakert (nulla zöld felülettel), és megnéztük Evita Perón nyughelyét is. Itt végeztünk Tuccival egészen másnapig, és nem is lehettem volna boldogabb, hogy a tangó showra se kellett menni. 
Így délután nekiindultunk a városnak, csak úgy magunk. Megnéztük a gumifákat (fentebb a táncosok mellett található a legnagyobbról kép, aminek már alátámasztás is kell), és kikötőket, ami egész érdekes, ugyanis teljesen használhatatlanra lettek tervezve, de a városrehabilitáció után amolyan irodapark/szórakozónegyedet varázsoltak belőle, és kifejezetten jól sikerült, főleg ha az ember alkonyatkor/este nézi. :)

Egyébként a városban könnyű A-ból B-be eltalálni, ugyanis Manhattan V2, vagyis minden utca vagy párhuzamos vagy merőleges a kikötőre. A másik, amit eddig elfelejtettem említeni, hogy a főbb utcákon állandóan szólongatják az embert, hogy akar-e pénzt váltani, de igazából mindenhol lehet kb bankkártyával fizetni. (Igaz, ekkor a fekete piac előnyei elvesznek, de Buenos Aires kicsit más, mint El Chaltén.)
Másnap délelőtt még egy fotózós körre beneveztünk Angelával, és íme az eredmény:

Az obeliszk amúgy a város jelképe (állítólag), és Tucci külön hangsúlyozta, hogy nem ám lopott, hanem saját termék. Ami nekem még feltűnt, és igencsak jót mosolyogtunk rajta, az a kb selyemmel bevont kültéri puff illetve kanapé. Nyilván ülésre szolgál, de a mai napig nem értem az anyagválasztást. ÉS mint bal oldalt fent látható: Evita élt, Evita él, Evita élni fog. 

Nagyjából du. 1 körül indultunk a reptérre, és kb. ekkor szakadt le az ég is, melyet Tucci igen értelmes idegenvezetése tett feledhetetlenné: "Esik az eső". ("nemmondod???") Természetesen a terminált is csak 2. nekifutásra sikerült megtalálni (de ekkora már csak a biztonsági ellenőrzésen akartam átesni, és Tuccit soha az életben többet nem látni). Ekkor volt 1.30, a gépbe kb f5-kor kezdődött volna a beszállítás. 
Itt megemlíteném a határátkelést, és kérlek titeket, emlékezzetek vissza milyen is volt, amikor beléptünk Argentínába. Szóval reptér, biztonsági vizsgálat, majd határátkelő fülke, ahol biometrikusan ellenőriznek (ujjlenyomat, retina), majd pecsét és viszlát. Már ha valakinek nem olyan bonyolult az útlevele, mint az enyém. Ugyanis amikor beléptünk Chilébe, a chilei tiszt megtalálta az egyetlen lapot az útlevelemben, ahol volt már pecsét. Bizony. Oda pecsételt mellé. Ami annyit tett, hogy a 4. pecsétnek, ami az argentin kilépést igazolja, nem volt hely a belépő pecséttel azonos oldalon, és EZ kérem gond. Itt szegény emberünkön látszott, hogy nem tudja mi legyen, mert a szabály az szabály. Aztán arra jutott némi fejcsóválás után, hogy akkor a másik oldalra nyomja a plecsnit. Őszintén? Az ő lelkén kívül nem zavarta ez a kutyát sem.
Némi késés ugyan akadt, tekintve, hogy a köztes időben az autópálya bedugult, és a személyzet nem ért ki időben a reptérre (de ezt már csak a levegőben tudtuk meg). 
Innentől teljesen eseménytelenül zajlott az utunk egészen Amszterdamig 13.5 órában, majd Zürichig a maradék 2.5. Itt sem volt igazán történés azon kívül, hogy mindkét lábam erősen elkezdett hangyázni, dehát ennyi ülés után... 

Hazajöttem, aludtam, vasárnap pakolásztam, akkor az egyik lábam rendbe jött, majd hétfőn elmentem az üzemnővérhez, hogy ez így nem vicces ez a hangyázás meg zsibbadás. Nővér azonnal bepánikolt, miután elmeséltem, hogy mennyit repültem, és mindenképp mentőt akart hívni. 10-20 perc pánik után kezdett visszatérni a lélekjelenléte, és kaptam némi magnéziumot, hogy vegyem be, és jelentkezzek 1 óra múlva, ha nem lesz jobb, mert akkor mentő, vészhelyzet, trombózis, én hülye, miért nem mentem vasárnap a kórházba! Jó. Miután 1 komoly óra múlva megnyugtattam, hogy még élek, a lelkemre kötötte, hogy a következő napot mindenképp náluk indítsam, így volt még egy köröm, mert a hangyázás csak nem múlt. Na ekkor egy sokkal kompetensebb nővérke volt soron, aki élből meg tudta mondani, hogy valószínűleg elültem a hosszú út alatt a lábaimba vezető idegeket, és az sem segített, hogy az előtte lévő 3 hétben folyamatosan mozogtam, most meg 3. napja csak minimálisan. Amíg nem piheni ki a nyomást, addig ez biz ilyen. Tessek magnéziumot szedni, meg sokat mozogni, a hét végére elmúlik. És mit ad Isten, így is lett. 

Úgyhogy itt a vége, fuss el véle, visszaértem, és élek. Még trombózisom se volt! ;)
Gyuri: tied a szó! :)

2014. április 7., hétfő

A nagy út V. rész - El Chaltén

Kis budapesti kitérő után vissza Dél-Amerikába. (Azért ne tessék semmisnek tekinteni az egyel korábbi posztot!) 

Ott hagytuk abba, hogy nem tudjuk, hogy mi lett szegény Chilében maradt emberünkkel, valamint hogy megnéztük a növekvő gleccsert, a Perito Morenot, majd ettünk egy jót, aludtunk, és elindulunk El Chaltén felé. Előbbit valószínűleg sose fogjuk megtudni, utóbbiról tudok mesélni. :) 
El Chaltén újabb 3.5 óra buszozás után, amikor már azt hiszi az ember, hogy a pampa sose ér véget (nos, a pampa nem igazán jó szó, mert ott legalább fű van, Patagónia ezen részén még az se, mint már említettem), meg kellett volna lássuk a Fitz-Roy csúcsot (eredeti neve Cerro Chaltén - avagy a "füstölő hegy", dehát Moreno - egy argentin akadémikus, aki sokat utazott, és térképeket rajzolt -szerette átnevezni a dolgokat, így a HMS Beagle kapitányáról kapott új nevet). A valóság azonban az volt, hogy a nagy tejfölön kívül nem sokat lehetett látni. 
El Chaltén a Los Glaciares Nemzeti Park területén fekszik, ezért mielőtt a busz behajtana a városba eligazításon kell részt venni. Itt elmondják, hogy aki meg óhajtja mászni a nagy csúcsot (kb 3400m), az előre regisztráltassa magát, mert senki nem fogja megtalálni, ha baja lesz, valamint hogy nem égetünk semmit, és az időjárás változékony, mindig, mindent tessünk magunkkal vinni. Ja igen, még térképet is kaptunk! Ezen kívül egy kiállítás tekinthető meg a területről, és a Huemul-ról (ez a helyi szarvas fajta). Mindezek után bebocsátás nyer a turista a faluba. A helység amúgy 1985-ben "született" egy máig tartó határvitának köszönhetően. Ugyanis a chilei-argentin határ a hegységen vezet keresztül, és 99%-ban a csúcsokon. Kivéve itt. A Fitz-Roy teljes egészében Argentínához tartozik, aminek Chile nem annyira örül. Ezért a határvillongást (közel s távol legfeljebb a huemul meg a guanaco tudna összekapni amúgy) és a chilei annektálást elkerülendő, az argentinok idebodták El Chaltént, hogy ne lehessen azt mondani, hogy lakatlan terület. Így a chilei kormány azóta töri a fejét, hogy mi legyen. Amolyan állóháború ez, ami senkit sem érdekel a kormányokat kivéve. Mind a helyi argentinok, mind a helyi chileiek vallják: Patagónia egy, mindegy hol a határ. 


A szél természetesen konstans, és hogy az igen kellemetlen időjárást feldobják, a házak annál színesebbek, és furcsább formájúak. Amúgy a kisváros aranyos, nagyrészt túrázók és hegymászók által látogatott, térerő nélküli világvége. A helyiek mindent megtesznek saját és vendégeik szórakoztatásáért, így a kukák sokszor igen ötletesek (középütt fent) valamint minden közös helyiség utcafrontja üveg. Így nem kell kimenni a hidegbe, ha élvezni akarod a kisváros mozgalmas életét (úgyismint amikor francia túrázókat kerget a kos a 3 sávosnak megfelelő főutcán, mert azok nem hagyták békén, mögöttük meg az állat gazdája próbálja valahogy megoldani a helyzetet). Természetesen du 1-től 5-ig minden zárva, úgysincs senki a városban alapon. 
Első délután tehát megtekintettük a helyi vízesést, ami nem volt utolsó gondolat. Kicsit ismét bejárattuk magunkat, a másnapi túrára.
Amilyen kellemetlen volt az idő érkezésünkkor, másnapra annyira csodás ősz lett. 


A túra nagyjából 6 óra a Laguna Torre-ig, ami ismét egy gleccserbe torkollik, csak megközelíteni nem lehet. Az út ismét patagóniai síkság, tehát föl s le, de a látvány mindent megért. :) Remélem a képek magukért beszélnek, nem kell hozzáfűzni semmit. Annyit talán mégis, hogy természetesen itt is erdőtűz pusztított gondatlan turistáknak köszönhetően, de ennek már 10-12 éve. Nincs róla pontos feljegyzés, úgyhogy szájhagyomány útján ennyi ideje volt, de el kell mondjam: semmi különbség a 2 éve leégett Painéhez képest. Állítólag szumma 50 évre van szükség a regenerálódáshoz. Hát well...

Késő délután estünk vissza a szállásra, ahol némi vacsora után rápihentünk az utolsó túrára a Laguna Los Tres-hez. Éjszaka azonban arra keltünk, hogy szakad az eső. És ezt reggelig folytatta is. Még reggeli közben erősen gondolkoztunk, hogy hogy lesz ez a túrázás dolog aznap, de magunkra vettük az eső elleni dolgokat (azért nem írom, hogy kabátot, mert bizony esőnadrágot is húztunk), táska becsomagol, és indulás. Apropó táska. Isi rögtön első találkozásunkkor ellátott mindenkit egy szemetes zsákkal, ugyanis mint kiderült a szél miatt az akármilyenhiperszuperül impregnált hátizsák sem fog semmit megvédeni. Úgyhogy bélésnek épp jó a kukás zsák. Senki sem tiltakozott.
Így meneteltünk egészen a Campamento Poincenot-ig, ahol ugyan nem esett, de széllökések és hideg fogadott minket. Ekkor már egyértelműen látszott, hogy a füstölgő hegyet ma nem nézzük meg, legfeljebb a felhőit. Hogy miért füstölgő hegy az indián neve? Mert szinte mindig felhők takarják a csúcsot. Ennek tudatában én ismét leváltam a csoporttól, és Isivel elindultunk visszafelé. Alig tudtuk magunk mögött a Rió Blanco-t, amikor elállt a szél, és az idő kellemessé vált. Mindez 10 percnél többe nem telt. Innentől kezdve rövid ujjú póló, napsütés az út végéig. Beszélgettünk, fotóztam, ő madárhangokat utánzott, és jó alaposan megnéztünk mindent. Mire a Laguna Caprihoz értünk (kb 30-45 perc) már ismét felhőbe borult a nagy hegy. A tó partján ebéd, lazsálás... egyszerűen csak élveztük a tájat, amit néhány kacsa tarkított. Később találkoztunk a helyi harkállyal is (bal lent, ahol a teljesen fekete punk a tojó, a vörös punk a hím), valamint a helyi papagájokkal, és hát természetesen a királyi lámákkal. 

Habár őfelségeiket az első képen lehet tüzetesen megtekinteni (na az is egy látvány volt, amikor a lámákat az autóhoz kötve vezette a matét szivornyázó helyi lakos, aki kb 3 percenként üvöltött a mögöttük szaladgáló kutyájának, h takarodjon haza, majd leparkolta a lámákat, kiszállt, illedelmesen köszönt nekünk, és üvöltött tovább a kutyával), első találkozásunk mégiscsak az utolsó túrához kötődik. 
A hegységben nem szabad lovakat használni, mert a patkójuk tönkreteszi a talajt, így alpakát használnak erre a célra. Vagyis kivéve a királyi lámákat, akikkel mi találkoztunk. Mi mentünk lefelé, ők hegynek fel 2 ember vezetett 2 lámát. A 2 embör 2 nagy hátizsákot cipelt, izzadtak is rendesen alatta. És a lámák? Semmit! Meg is állapítottuk Isivel, hogy ez kérem a láma élet, hogy még külön hordárral is utaznak! 

Amúgy El Chalténban derült ki, ahol is újabb pénzváltási problémába ütköztünk, hogy az argentin állampolgárok nem kapnak valutát. Semmilyent... még akkor sem, ha abban fizetnek nekik bankon keresztül, ők akkor is csak Pesot tudnak felvenni a bankból. Chilében sem válthatnak pénzt, ezért kérvényt kell benyújtani, ha valaki mégiscsak nyaralni szeretne menni, ahol mindenféle kérdésre kell válaszolni a jövedelmeddel és lábméreteddel kapcsolatban. Majd miután mindez megvan, a kormány nemes egyszerűséggel megtagadja a valuta kifizetését. Ennek persze az az eredménye, hogy virágzik a fekete piac, és míg a hivatalos árfolyam kb 8 Peso - 1USD, addig éttermekben, szállodákban, és egyéb helyeken 9.5-11.5 Pesot is megadnak a kemény valutáért, és természetesen az sem gond, ha Pesoval ÉS dollárral fizetsz. Mindent meg lehet oldani. 

Következő nap a könnyes búcsúé volt, hiszen indultunk vissza El Calafatéba, ahonnan a rákövetkező nap repültünk Buenos Airesbe. Az El Calafate-i reptérről még annyit, hogy közvetlen járatokat fogad pl. Londonból és egyéb nagyvárosokból. Ezen kívül pedig elmondanám róla, hogy:
  1. akárcsak az El chalténi buszpályaudvaron, itt is extra díjat kell fizetni, ugyanis a reptér magán kézben van (vagy az egyházéban, erre nem jöttem rá, hogy ezt poénból mondták-e)
  2. elméletben 15-20kg a feladandó csomag limitje, de amíg Juan meg tudja emelni, addig nincs gáz. Ugyanis Juan a csomagszállító sáv helyettesítő terméke. 
És mielőtt megírnám az beszámoló befejező részét a Buenos Aires-ben eltöltött másfél napunkról, és a hazaút utáni hétről, íme egy utolsó kép a füstölgő hegy vidékéről. Csak nektek  ;)

Last Night

A nap zenéje: The Mar-Keys - Last Night
Mer olyan kis vidám.

Budapest, Budapest, te csodás

Bocs a kis kitérőért, a Dél-Amerikai beszámolót folytatom hamarosan, de nincs kedvem mindenkit külön kérdezgetni, FB meg letiltva.
Szóval valaki kérdezte, hogy mégis mit kellene megnézzen Budapesten, ami nem feltétlen a "kötlező turista program".
Íme az én listám, de örülnék, ha segítenétek kiegészíteni. :) Kíváncsi vagyok Ti mit mutatnátok meg, ami nem az Országház, a Budai Vár, a Széchenyi Fürdő vagy a Hősök tere.

  • BME kert, Egyetemi Könyvtár, K-épület, CH-épület
  • Bartók Béla út
  • Művészetek Palotája és szemben a Kopaszi gát
  • Pótkulcs
  • Fiumei úti sírkert
  • 4/6 villamossal városnézés
  • Országos levéltár
  • Iparművészeti Múzeum
  • Király utca (habár ez már a turistacélpont kategória alá esik)
  •  ...