Elértünk az utolsó etaphoz, mikor megérkeztünk Buenos Aires-be. Igazán este volt, és vagy 28 fok. Meglepődtem, amikor a reptéren megláttam a saját táskámat a kis sárga cetlivel (lehet Juan nagyon örült El Calafatéban, hogy én csak 14kg-val utaztam).
- 14 millióan lakják az elővárosokat is beleértve, melyek mára egybeépültek a fővárossal,
- az útlevelünket és egyéb papírjainak nehogy kivegyük a szálloda széfjéből, amíg ismét a reptérre nem indulunk,
- semmilyen aranyékszert ne hordjunk utcára,
- ha büdös folyadékkal öntenek le, mint pl. mustár vagy ecet, akkor nehogy bárkinek is hagyjuk, hogy letakarítsa, ugyanis ez a zsebtolvajlás helyi módszere.
Jól indult, ugye? Itt többen elgondolkoztunk, hogy akarunk-e egyáltalán az utcára menni, de Tucci máris nyomta tovább, hogy döntsük el minél előbb, hogy 120 USD/fő-ért akarunk-e másnap este tangó show-ra menni, melyben benne van egy 3 fogásos vacsora, szállítmányozás a hotelből és vissza, és hát a show. Én itt agyhúgykövet kaptam, és még az autópályáról sem hajtottunk le.
Amúgy Buenos Aires-nek két reptere van, az egyik a városi reptér, ahol ha jól emlékszem, csak belföldi járatok szállnak le, és ahonnan max 15 perc a belváros, és a nemzetközi, ami valamelyik külvároshoz tartozik.
Miközben az ember a gyorsforgalmi útnak beillő autópályán száguldozik nyilvánvalóvá válik az argentinok nem épp rózsás helyzete. A buszból be lehetett látni a rettentően szegény kis házikókba, amik inkább emlékeztettek kalitkákra, mintsem lakásra, és ahol a berendezés kb asztal-mosógép-málló festék volt. Amikor elértük a 4 csillagos hotelünket a belváros kellős közepén, rá kellett jönnünk arra, amit már többen is mondtak: az európai 4 csillag és világ többi táján osztogatott 4 csillag nagyon más kategóriát jelent.
A kettősséget a mai napig képtelen vagyok feldolgozni, ugyanis a csomagokat hordár viszi be a kisbuszból, és ha szeretnéd, akár a szobádba is, de a WC ajtót nem lehet bezárni, a szoba akkor volt újrafestve, amikor Evita Perón még élt, a folyosón a szőnyeg koszos volt, a fürdő penészedett és az alábbi kép illusztrálja a fürdő teljesen lehetetlen elrendezését.
Hogy hogyan másszál ki meg be a kádba, arról nem találtunk semmilyen tanácsot, és még az "50kg vasággyal" felépítésű Angelának is gondjai akadtak ezzel a művelettel. Szóval welcome. Ez megadta Buenos Aires alaphangulatát.
Másnap Tucci városnézést tartott. Újabb fénypont, hogy mint ne mondjak. Kisbuszba be, egyik helyről a másikra szállítmányozás (igen, ezt egy alapból túrázós csoporttal...). Elsőként megtekintettük a Városházát, melynek erkélyéről Evita is szónokolt, és a politikusok a mai napig teszik. Természetesen nem szabad fotózni, és tucatnyi kiskatona áll előtte, majd a katedrálist, ahol Ferenc pápa prédikált, mielőtt pápa lett volna. Erre amúgy az argentinok rettentő büszkék, és miben másban nyilvánulna ez meg, ha nem az újságok címlapjain. Én még életemben összesen nem láttam ennyi pápát ábrázoló címlapfotót mint Argentínában. Hogy mindezt megtekintsük, volt 25 percünk (és a többi helyen sem kaptunk hosszabb kimenőt), szóval sem az új, sem a régi Városházát (utóbbi az utolsó előtti képen középütt) nem tudtuk belülről megnézni, mert ugyan van vezetés, de az 1 óra legalább.
Miután lejárt az idő (nem mondom, hogy megnéztünk bármit is, mert ennyi idő alatt?? ugyanmár!) indultunk tovább a város legrégebbi kávézójába, a Gran Café Tortoniba újabb 5 perc és 2 fotó erejéig. Mi Angelával itt döntöttünk úgy, hogy majd másnap visszatéblábolunk, tekintve, hogy a szállás nincs messze, és a délelőttünk szabad. Másnap ki is derült, hogy nem akkora valami ez a kávézó, ugyanis Angela (aki egyébként olasz származású svájci) szerint a kávé pocsék volt. Én kipróbáltam a Sumarino-t (lentebb a kép), ami igazából egy ősrégi csokoládérúd meleg tejben felolvasztva, de nem volt nagy durranás, ellenben helyi viszonylatban drága. És ha anno voltatok a Hauer-ben, vagy bárki beesik a Daubnerbe vagy a Gerboud-ba Pesten sokkal szebb kávézóban találja magát.
Ezek után át buszoztunk a San Telmo negyedbe, ahol buszból megfigyelhettük a régebbi házakat, és antikvitás boltokat. Kiszállás nem volt opció, pedig itt lett volna mit nézni. Kicsit később eljutottunk a La Boca negyedbe, ahol a mindenhol Buenos Aires-ként ismert színes házak is láthatóak .
Itt szintén 25 percet tölthettünk, komoly 3x50m-nyi utcát megtekintve, ugyanis Tucci szerint a negyed többi része veszélyes (így időt sem hagyott elcsatangolni, nehogy hülyeséget csináljunk). Ami nekem ebből a negyedből megmaradt, az annyi, hogy nagyon sok turistáknak szánt dologgal találkozik az ember, valamint a tangó táncosok, akik lépten-nyomon szólítanak le minden turistát, hogy készítsenek velük fotókat.
Bevallom, itt erősen sajnáltam a táncosokat (lásd a képen jobbra lent), mert én erős prostitúciónak éreztem, amikor egy alig 20-23 éves forma lány tekerte magát egy 65 körüli pasira, vagy amikor a fiatal srácok próbáltak erősen sminkelt szatyrokat szimplán a nézésükkel kívánatos senoritává varázsolni... Nem volt az én világom.
De ami érdekes volt, hogy miért is lettek a házak ilyen sokszínűek. A dolog úgy esett, hogy itt volt a város első kikötője, mive a La Boca spanyolul folyótorkolatot jelent. És mivel az itteniek kellően szegények voltak (a mai napig egyébként), így azzal a festékkel festették a házakat, amit a hajókról (mikor hogy) megszereztek, de annyi sose volt, hogy az egész házat befessék vele.
Tehát a 25 perc letelte után északnak indultunk, ahol a gazdagabbja lakik. Út közben meghallgattuk a siránkozást a városi fák miatt, mert tönkreteszik az utakat. (Amúgy nekem tetszett, hogy sok fa van.) Itt vannak a mindenféle nagykövetségek, és Tucci természetesen mindenkinek meg akarta mutatni a sajátját, de nagyon nagy kő esett le a szívéről, amikor eltekinthetett a magyar nagykövetség megtalálásától (a svájci meg az olasz amúgy ment). Ez a rész leginkább az Andrássy út megfelelő részeihez hasonlít, csak erősebb a napsütés. Majd elbuszoztunk a helyi temetőbe, ami egy kriptakert (nulla zöld felülettel), és megnéztük Evita Perón nyughelyét is. Itt végeztünk Tuccival egészen másnapig, és nem is lehettem volna boldogabb, hogy a tangó showra se kellett menni.
Így délután nekiindultunk a városnak, csak úgy magunk. Megnéztük a gumifákat (fentebb a táncosok mellett található a legnagyobbról kép, aminek már alátámasztás is kell), és kikötőket, ami egész érdekes, ugyanis teljesen használhatatlanra lettek tervezve, de a városrehabilitáció után amolyan irodapark/szórakozónegyedet varázsoltak belőle, és kifejezetten jól sikerült, főleg ha az ember alkonyatkor/este nézi. :)
Egyébként a városban könnyű A-ból B-be eltalálni, ugyanis Manhattan V2, vagyis minden utca vagy párhuzamos vagy merőleges a kikötőre. A másik, amit eddig elfelejtettem említeni, hogy a főbb utcákon állandóan szólongatják az embert, hogy akar-e pénzt váltani, de igazából mindenhol lehet kb bankkártyával fizetni. (Igaz, ekkor a fekete piac előnyei elvesznek, de Buenos Aires kicsit más, mint El Chaltén.)
Másnap délelőtt még egy fotózós körre beneveztünk Angelával, és íme az eredmény:
Az obeliszk amúgy a város jelképe (állítólag), és Tucci külön hangsúlyozta, hogy nem ám lopott, hanem saját termék. Ami nekem még feltűnt, és igencsak jót mosolyogtunk rajta, az a kb selyemmel bevont kültéri puff illetve kanapé. Nyilván ülésre szolgál, de a mai napig nem értem az anyagválasztást. ÉS mint bal oldalt fent látható: Evita élt, Evita él, Evita élni fog.
Nagyjából du. 1 körül indultunk a reptérre, és kb. ekkor szakadt le az ég is, melyet Tucci igen értelmes idegenvezetése tett feledhetetlenné: "Esik az eső". ("nemmondod???") Természetesen a terminált is csak 2. nekifutásra sikerült megtalálni (de ekkora már csak a biztonsági ellenőrzésen akartam átesni, és Tuccit soha az életben többet nem látni). Ekkor volt 1.30, a gépbe kb f5-kor kezdődött volna a beszállítás.
Itt megemlíteném a határátkelést, és kérlek titeket, emlékezzetek vissza milyen is volt, amikor beléptünk Argentínába. Szóval reptér, biztonsági vizsgálat, majd határátkelő fülke, ahol biometrikusan ellenőriznek (ujjlenyomat, retina), majd pecsét és viszlát. Már ha valakinek nem olyan bonyolult az útlevele, mint az enyém. Ugyanis amikor beléptünk Chilébe, a chilei tiszt megtalálta az egyetlen lapot az útlevelemben, ahol volt már pecsét. Bizony. Oda pecsételt mellé. Ami annyit tett, hogy a 4. pecsétnek, ami az argentin kilépést igazolja, nem volt hely a belépő pecséttel azonos oldalon, és EZ kérem gond. Itt szegény emberünkön látszott, hogy nem tudja mi legyen, mert a szabály az szabály. Aztán arra jutott némi fejcsóválás után, hogy akkor a másik oldalra nyomja a plecsnit. Őszintén? Az ő lelkén kívül nem zavarta ez a kutyát sem.
Némi késés ugyan akadt, tekintve, hogy a köztes időben az autópálya bedugult, és a személyzet nem ért ki időben a reptérre (de ezt már csak a levegőben tudtuk meg).
Innentől teljesen eseménytelenül zajlott az utunk egészen Amszterdamig 13.5 órában, majd Zürichig a maradék 2.5. Itt sem volt igazán történés azon kívül, hogy mindkét lábam erősen elkezdett hangyázni, dehát ennyi ülés után...
Hazajöttem, aludtam, vasárnap pakolásztam, akkor az egyik lábam rendbe jött, majd hétfőn elmentem az üzemnővérhez, hogy ez így nem vicces ez a hangyázás meg zsibbadás. Nővér azonnal bepánikolt, miután elmeséltem, hogy mennyit repültem, és mindenképp mentőt akart hívni. 10-20 perc pánik után kezdett visszatérni a lélekjelenléte, és kaptam némi magnéziumot, hogy vegyem be, és jelentkezzek 1 óra múlva, ha nem lesz jobb, mert akkor mentő, vészhelyzet, trombózis, én hülye, miért nem mentem vasárnap a kórházba! Jó. Miután 1 komoly óra múlva megnyugtattam, hogy még élek, a lelkemre kötötte, hogy a következő napot mindenképp náluk indítsam, így volt még egy köröm, mert a hangyázás csak nem múlt. Na ekkor egy sokkal kompetensebb nővérke volt soron, aki élből meg tudta mondani, hogy valószínűleg elültem a hosszú út alatt a lábaimba vezető idegeket, és az sem segített, hogy az előtte lévő 3 hétben folyamatosan mozogtam, most meg 3. napja csak minimálisan. Amíg nem piheni ki a nyomást, addig ez biz ilyen. Tessek magnéziumot szedni, meg sokat mozogni, a hét végére elmúlik. És mit ad Isten, így is lett.
Úgyhogy itt a vége, fuss el véle, visszaértem, és élek. Még trombózisom se volt! ;)
Gyuri: tied a szó! :)
