A nagy út V. rész - El Chaltén

Kis budapesti kitérő után vissza Dél-Amerikába. (Azért ne tessék semmisnek tekinteni az egyel korábbi posztot!) 

Ott hagytuk abba, hogy nem tudjuk, hogy mi lett szegény Chilében maradt emberünkkel, valamint hogy megnéztük a növekvő gleccsert, a Perito Morenot, majd ettünk egy jót, aludtunk, és elindulunk El Chaltén felé. Előbbit valószínűleg sose fogjuk megtudni, utóbbiról tudok mesélni. :) 

El Chaltén újabb 3.5 óra buszozás után, amikor már azt hiszi az ember, hogy a pampa sose ér véget (nos, a pampa nem igazán jó szó, mert ott legalább fű van, Patagónia ezen részén még az se, mint már említettem), meg kellett volna lássuk a Fitz-Roy csúcsot (eredeti neve Cerro Chaltén - avagy a "füstölő hegy", dehát Moreno - egy argentin akadémikus, aki sokat utazott, és térképeket rajzolt -szerette átnevezni a dolgokat, így a HMS Beagle kapitányáról kapott új nevet). A valóság azonban az volt, hogy a nagy tejfölön kívül nem sokat lehetett látni. 

El Chaltén a Los Glaciares Nemzeti Park területén fekszik, ezért mielőtt a busz behajtana a városba eligazításon kell részt venni. Itt elmondják, hogy aki meg óhajtja mászni a nagy csúcsot (kb 3400m), az előre regisztráltassa magát, mert senki nem fogja megtalálni, ha baja lesz, valamint hogy nem égetünk semmit, és az időjárás változékony, mindig, mindent tessünk magunkkal vinni. Ja igen, még térképet is kaptunk! Ezen kívül egy kiállítás tekinthető meg a területről, és a Huemul-ról (ez a helyi szarvas fajta). Mindezek után bebocsátás nyer a turista a faluba. A helység amúgy 1985-ben "született" egy máig tartó határvitának köszönhetően. Ugyanis a chilei-argentin határ a hegységen vezet keresztül, és 99%-ban a csúcsokon. Kivéve itt. A Fitz-Roy teljes egészében Argentínához tartozik, aminek Chile nem annyira örül. Ezért a határvillongást (közel s távol legfeljebb a huemul meg a guanaco tudna összekapni amúgy) és a chilei annektálást elkerülendő, az argentinok idebodták El Chaltént, hogy ne lehessen azt mondani, hogy lakatlan terület. Így a chilei kormány azóta töri a fejét, hogy mi legyen. Amolyan állóháború ez, ami senkit sem érdekel a kormányokat kivéve. Mind a helyi argentinok, mind a helyi chileiek vallják: Patagónia egy, mindegy hol a határ. 

A szél természetesen konstans, és hogy az igen kellemetlen időjárást feldobják, a házak annál színesebbek, és furcsább formájúak. Amúgy a kisváros aranyos, nagyrészt túrázók és hegymászók által látogatott, térerő nélküli világvége. A helyiek mindent megtesznek saját és vendégeik szórakoztatásáért, így a kukák sokszor igen ötletesek (középütt fent) valamint minden közös helyiség utcafrontja üveg. Így nem kell kimenni a hidegbe, ha élvezni akarod a kisváros mozgalmas életét (úgyismint amikor francia túrázókat kerget a kos a 3 sávosnak megfelelő főutcán, mert azok nem hagyták békén, mögöttük meg az állat gazdája próbálja valahogy megoldani a helyzetet). Természetesen du 1-től 5-ig minden zárva, úgysincs senki a városban alapon. 

Első délután tehát megtekintettük a helyi vízesést, ami nem volt utolsó gondolat. Kicsit ismét bejárattuk magunkat, a másnapi túrára.

Amilyen kellemetlen volt az idő érkezésünkkor, másnapra annyira csodás ősz lett. 

A túra nagyjából 6 óra a Laguna Torre-ig, ami ismét egy gleccserbe torkollik, csak megközelíteni nem lehet. Az út ismét patagóniai síkság, tehát föl s le, de a látvány mindent megért. :) Remélem a képek magukért beszélnek, nem kell hozzáfűzni semmit. Annyit talán mégis, hogy természetesen itt is erdőtűz pusztított gondatlan turistáknak köszönhetően, de ennek már 10-12 éve. Nincs róla pontos feljegyzés, úgyhogy szájhagyomány útján ennyi ideje volt, de el kell mondjam: semmi különbség a 2 éve leégett Painéhez képest. Állítólag szumma 50 évre van szükség a regenerálódáshoz. Hát well...

Késő délután estünk vissza a szállásra, ahol némi vacsora után rápihentünk az utolsó túrára a Laguna Los Tres-hez. Éjszaka azonban arra keltünk, hogy szakad az eső. És ezt reggelig folytatta is. Még reggeli közben erősen gondolkoztunk, hogy hogy lesz ez a túrázás dolog aznap, de magunkra vettük az eső elleni dolgokat (azért nem írom, hogy kabátot, mert bizony esőnadrágot is húztunk), táska becsomagol, és indulás. Apropó táska. Isi rögtön első találkozásunkkor ellátott mindenkit egy szemetes zsákkal, ugyanis mint kiderült a szél miatt az akármilyenhiperszuperül impregnált hátizsák sem fog semmit megvédeni. Úgyhogy bélésnek épp jó a kukás zsák. Senki sem tiltakozott.

Így meneteltünk egészen a Campamento Poincenot-ig, ahol ugyan nem esett, de széllökések és hideg fogadott minket. Ekkor már egyértelműen látszott, hogy a füstölgő hegyet ma nem nézzük meg, legfeljebb a felhőit. Hogy miért füstölgő hegy az indián neve? Mert szinte mindig felhők takarják a csúcsot. Ennek tudatában én ismét leváltam a csoporttól, és Isivel elindultunk visszafelé. Alig tudtuk magunk mögött a Rió Blanco-t, amikor elállt a szél, és az idő kellemessé vált. Mindez 10 percnél többe nem telt. Innentől kezdve rövid ujjú póló, napsütés az út végéig. Beszélgettünk, fotóztam, ő madárhangokat utánzott, és jó alaposan megnéztünk mindent. Mire a Laguna Caprihoz értünk (kb 30-45 perc) már ismét felhőbe borult a nagy hegy. A tó partján ebéd, lazsálás... egyszerűen csak élveztük a tájat, amit néhány kacsa tarkított. Később találkoztunk a helyi harkállyal is (bal lent, ahol a teljesen fekete punk a tojó, a vörös punk a hím), valamint a helyi papagájokkal, és hát természetesen a királyi lámákkal. 

Habár őfelségeiket az első képen lehet tüzetesen megtekinteni (na az is egy látvány volt, amikor a lámákat az autóhoz kötve vezette a matét szivornyázó helyi lakos, aki kb 3 percenként üvöltött a mögöttük szaladgáló kutyájának, h takarodjon haza, majd leparkolta a lámákat, kiszállt, illedelmesen köszönt nekünk, és üvöltött tovább a kutyával), első találkozásunk mégiscsak az utolsó túrához kötődik. 

A hegységben nem szabad lovakat használni, mert a patkójuk tönkreteszi a talajt, így alpakát használnak erre a célra. Vagyis kivéve a királyi lámákat, akikkel mi találkoztunk. Mi mentünk lefelé, ők hegynek fel 2 ember vezetett 2 lámát. A 2 embör 2 nagy hátizsákot cipelt, izzadtak is rendesen alatta. És a lámák? Semmit! Meg is állapítottuk Isivel, hogy ez kérem a láma élet, hogy még külön hordárral is utaznak! 

Amúgy El Chalténban derült ki, ahol is újabb pénzváltási problémába ütköztünk, hogy az argentin állampolgárok nem kapnak valutát. Semmilyent... még akkor sem, ha abban fizetnek nekik bankon keresztül, ők akkor is csak Pesot tudnak felvenni a bankból. Chilében sem válthatnak pénzt, ezért kérvényt kell benyújtani, ha valaki mégiscsak nyaralni szeretne menni, ahol mindenféle kérdésre kell válaszolni a jövedelmeddel és lábméreteddel kapcsolatban. Majd miután mindez megvan, a kormány nemes egyszerűséggel megtagadja a valuta kifizetését. Ennek persze az az eredménye, hogy virágzik a fekete piac, és míg a hivatalos árfolyam kb 8 Peso - 1USD, addig éttermekben, szállodákban, és egyéb helyeken 9.5-11.5 Pesot is megadnak a kemény valutáért, és természetesen az sem gond, ha Pesoval ÉS dollárral fizetsz. Mindent meg lehet oldani. 

Következő nap a könnyes búcsúé volt, hiszen indultunk vissza El Calafatéba, ahonnan a rákövetkező nap repültünk Buenos Airesbe. Az El Calafate-i reptérről még annyit, hogy közvetlen járatokat fogad pl. Londonból és egyéb nagyvárosokból. Ezen kívül pedig elmondanám róla, hogy:

1. akárcsak az El chalténi buszpályaudvaron, itt is extra díjat kell fizetni, ugyanis a reptér magán kézben van (vagy az egyházéban, erre nem jöttem rá, hogy ezt poénból mondták-e)
2. elméletben 15-20kg a feladandó csomag limitje, de amíg Juan meg tudja emelni, addig nincs gáz. Ugyanis Juan a csomagszállító sáv helyettesítő terméke. 

És mielőtt megírnám az beszámoló befejező részét a Buenos Aires-ben eltöltött másfél napunkról, és a hazaút utáni hétről, íme egy utolsó kép a füstölgő hegy vidékéről. Csak nektek  ;)