Színház: Csoportterápia

Tegnap megnéztük a csoportterápia című darabot. Kezdjük úgy, hogy számomra ez a musical nem volt egyértelműen tetsző. Azt se tudom mondani, hogy nem tetszett. Röviden szólva: vegyes. Ennek oka, hogy voltak jó dolgok is a darabban, meg voltak számomra nagyon nem tetsző dolgok is. Élből úgy indulunk, hogy a musicaleket nem kifejezetten szeretem. Márpedig ez egy musical, vagyis elég rossz helyről indul. Az első 5-10 percben nehéz volt elvonatkoztatni ettől az érzéstől, de aztán megnyugodtam, hogy kellő mennyiségű szöveges rész is lesz a darabban és nem az éneklés és táncolás fog dominálni.


Ha már itt tartunk, a hangtechnikusnak kijár egy karó, mert az énekek felét nem értettem, legtöbbször csak a refrén hangzott ki a zene mögül. Ez egy musicalnél lehet csak nekem jelent problémát, de például ez teljesen élvezhetetlenné tette számomra az énekes részeket. A második felvonásban volt egy teljes ének, ami érthetetlen volt, hiába füleltem. A színpadtechnika egyébként rendben volt, a háttérben a projektor szép képeket vetített amik inkább szolgálták a darabot, egyszer (a férj-feleség énekénél) inkább elterelték a figyelmet, de szerintem ez a félhomálynak volt köszönhető, ami az előtér megvilágítása volt.

Na de menjünk kicsit a konkrétumok felé!

Ami jó volt a darabban, az maga az üzenet, az összeválogatott karakterek, a kitalált helyzet. Teljesen jól fel volt építve az egész, vitték a maguk útján a dolgokat a szereplők. Ez tehát a darab természetes felépülését szolgálta, amiért piros pont jár. Számomra nem volt erőltetett a történetvezetés, de hallottam olyat, aki szerint igen. A szereplők teljesen jól kiválogatott, letisztult pszichológiai viselkedésminták voltak, ilyen értelemben segítették a nézőt az azonosításban és talán kicsit az azonosulásban is. Az üzenet maga is világosan meg van fogalmazva a darabban, a néző szájába van adva, ami a fajsúlyossága miatt nem baj.

És akkor el is érkeztünk ahhoz, ami nekem a fő problémám volt az egész darabbal. Oda adja a néző szájába a legfontosabb üzenetet: az ember a problémáival nem néz szembe, pótcselekvései vannak, vagy csak szimplán ül benne és nem csinál semmit, ahelyett, hogy kimondaná a problémáját, szembefordulna vele, tudomásul venné és elindulna egy úton, teljesen mindegy milyen úton, ami kifelé vezet, még akkor is, ha ez néha nem a legkönnyebb út. És ebben a szerintem lényegi momentumban egy pillanat alatt átcsapunk mézes-mázas zenélés-táncolásba, megölve ezzel a lehetőségét annak, hogy a nézőben érdemi gondolat formálódjék.

Hazafelé Anitával beszélgettünk erről, és mondta, hogy neki az ilyen pillanatok többnyire olyan érzelmi töltetet hordoznak, hogy képes elsírni magát egy-egy zenés betéten, amivel semmi bajom sincs. De az igenis szerintem hiba, ha a fő gondolati mondanivalót elcsapjuk egy érzelmi tereléssel. Engem kifejezetten zavart, hogy nem volt a dalolásba csapás előtt egy 2-3 másodpercnyi szünet, egy kis pillanat a kiteljesedésre. Ettől egyébként szerintem bár eleget volt hangsúlyozva a gondolat utána, pont a lényegi felismerés és belső azonosulás maradt el.

További fájdalmas pont volt, hogy a periodikus amnéziával szenvedő srác múltja énekben lett kimondva, miközben a többiek kontrasztos módon a bajaikról előbb élőszóban nyilatkoztak. Ez egy olyan pont volt a darabban, ami kicsit fájó volt.

Érdekel, hogy kinek mi jött át a darabból? Például János sokkal inkább a karaktereket fogta meg, mint a történet mondandóját, ami miatt egy ideig el is beszéltünk egymás mellett. Nekem ez volt az élményem, mi volt a tiétek?

u.i.: Azt kifelejtettem, hogy szerintem ha csak szimplán színdarabnak írják meg, akkor ez egy nagyon jó darab lenne. A színészi/színi dolgokkal egyáltalán nem volt problémám, helyén levőnek éreztem mindent. Elgondolkodtató volt mindenképp. Sajnos nekem az élményt a musicales vonal elrontotta.