A nagy út III. rész - Torres del Paine

És folytatjuk utunkat Patagónia szívébe, a Paine középhegységbe. Igen, ez volt az a rész, amit a legjobban vártam. Négy évszak, szél, Ecocamp, hütte-túra. Ennyi volt az elvárás. De talán folytassuk onnan, hogy megérkeztünk Punra Arenas repterére. 

Mint sejtitek, Punta Arenas nem a világ közepe, ennek ellenére sok dél-európai repteret megszégyenít. Itt találkoztunk először Isidorával (Isi a továbbiakban), aki a továbbiakban vezette a kis csoportunkat. A nap további része egy 3.5 órás buszozással indult Puerto Natales-ig (azért csak ennyi, mert pár éve leaszfaltozták az utat, előtte 8 óra volt föld úton). Ez idő alatt 1 darab megállót lehetett találni, benzinkút sincs. Ami még megfigyelhető egy jó darabig az a víz, a viszonylag alacsony és hajlott fák (igen, van fa, nem kell 500 km-t utazni ;) ), valamint a rengeteg bari. De komolyan... már csak azért is el akarok menni Wales-be, hogy megnézzem ott mennyi barival dolgoznak.. kell összehasonlítási alap. A kérdésre, hogy mégis mit csinálnak velük itt a semmi közepén, a válasz csak annyi, h tenyésztik. Sajnos Puerto Natales megtekintésére nem volt idő, itt csak regisztráltunk az Ecocamp-be, pedig valószínű 1-2 órát megért volna. Ezért a lenti 4 képre futotta csak.  

Szóval utaztunk tovább, a tábor nagyjából további 2 óra, ha jól emlékszem. Ami egyből kiderült, hogy térerő az márpedig nincs, és nem is lesz. Puerto Natales-t elhagyva, nagyjából 10 perc után megszűnik a világ, ahogy ma ismerjük, és visszatérünk a mobil telefontól, okos telefontól, internettől és konstans kapcsolattartástól mentes világba. Ha őszinte akarok lenni, már régóta hiányzott... 

Megérkezve a táborba mindenki megkapta a dómját (emilyen iglu szerű építmény). Vagyis kihagyhattuk a sátorépítést, és még hőszigetelés is volt. (erre még visszatérünk) Ami miatt az Ecocamp nagyon érdekelt, az az ötlet volt: milyen is az elit sátrazás. Nos, elmondhatom a következőket: 

1. Hálózsák helyett rendes ágyban alszik az ember.
2. Mindig van meleg víz és tiszta zuhany (!!!!), valamint kapsz törölközőt is.
3. A pottyantós WC dizájner. DE a pottyantós mivolta miatt  nemcsak az amerikai csoportoknál ütötte ki a biztosítékot, de a svájciaknál is némi problémát okozott. 
4. Ha szerencséd van, akkor nem a külső körön fekvő dómot kap az ember, így a szél nem fúj át a hőszigetelésen.
5. Vacsorára minden nap 3 lehetőségből lehet választani előétel, főétel és desszert kategóriákban. Az adagok óriásiak, és nagyon finomak. 
6. Az ebédet a túrára magadnak csomagolod, és azt választasz, ami tetszik, a frissen készített avokádó krémtől a sült marháig, friss gyümölcsön keresztül, akármit. 
7. Esélyed van feltölteni az akkukat. (Ugyan szemfülesnek kell lenni, mert a konnektorokért mindig nagy a verseny, de megoldható.) 
8. Minden nap friss virágokkal díszítik az ebédlőt (itt elgondolkoztam az eco-dolgon, ugyanis a virágok és gyümölcsök Santiago-ból jönnek...)

És hogy milyen a dizájner pottyantós WC? Nos úgy néz ki, mint egy normál WC, csak nincs tartálya. A lefolyó része viszont le van zárva egy kis fedéllel, amit egy pedállal lehetett nyitni és zárni. Ha az ember lenyomta a pedált, akkor kinyílt a fedél, és a termék eltűnt a mélyben. Ha felfelé emelte az ember a pedált, akkor némi vizet lehetett engedni a csészébe. Cseles, de akkoris csak pottyantós WC, és a szagok megelőzésére nem alkalmas. Dehát Istenem! Amúgy hamár a WC-nél tartunk: Chilében viszonylag kevés helyen szabad csak a WC papírt a csészébe dobni. Általában belefutottunk a kiírásba, hogy semmit ne dobjunk a csészébe, még a WC papírt se. Habár ezen később ment az agyalás, hogy lehet mégse úgy értették. De ezt már nem fogjuk megtudni. 

Amúgy visszatérve az Ecocampre és a vendégeikre. Alapból 2-3 féle túrázási program van, amit foglalni lehet. Egyébként meglepő, hogy mennyi amerikai van, és hogy még az idősek otthona is szervez kirándulásokat. (Ezen tényleg nagyot lestünk, ugyanis a vacsoránál látszott, hogy ők biztosan nem fognak túrázni. Isi ekkor mesélte, hogy őket busszal szállítják ide-oda. Nos... élmény lehet a földúton száguldozva minden turi dolgot megnézni, és minden WC-nél megállni... de az ő dolguk.) Szóval finom vacsora után szundi (az első este a külső körön kaptunk dómot... hideg volt), másnap pedig indulás a W-túrára. 

A W-túra 4 nap, mi is ennyi idő alatt tettük meg. Az első nap az ú.n. patagóniai síkság, egészen a Los Cuernos menedékházig. Az idő remek volt, 20+ fokok, napsütés. Szebbet kívánni sem lehetett. Út közben a Lago Nordenskjöld, a Cuerrnos del Paine (ezek a fekete csúcsú hegyek) valamint kondorok megtekintése a program. 

Éjszakázás a menedékházban. Komolyan mondom ez egy élmény volt. Még sose aludtam a 3. emeletén egy emeletes ágynak. :D Nem vicces. :D A menedékházból a Paine Grandét lehet nézni, napozni, vagy fürdeni a jéghideg tóban. Tekintettel a meleg időre egész este lavinákat lestünk. Vacsi, szundi, reggeli, és másnap tovább. 

A 2. nap kicsit keményebb. Főleg mert hosszabb és mert a kilátó pontig felfelé kell menni, de az idő ismét kellemes volt, szóval nincs min nyiffogni. A csoport nagy része ismét versenylovasat játszott, úgyhogy én leszakadtam a kilátónál. Ők még mentek tovább (mint utóbb kiderült a maradék 1,5 órát felfelé ők sem bírták, ugyanis a vezető még náluk is gyorsabb volt... LOL.... így szegény Gonzalot onnantól kezdve csak Speedy Gonzales néven emlegették), én Isivel még élveztem vagy egy jó fél-egy órát a napsütést, a Paine Grande fölötti felhőket meg a lavinákat, mielőtt tovább indultunk a Pheoé tó partján fekvő menedékház felé. Így én is nyertem kis időt fotózni, a többieknek sem kellett állandóan rám várniuk, és mindenki boldog volt. 

Amint visszatértünk a lagúnák mellé, máris megérkeztünk a leégett erőbe. Lehet, hogy már mondtam, de a fél erdő leégett 2012 februárjában (vki WC papírt égetett egy sátorozó helyen a Lago Grey mellett (ez még 1 napos gyalogútra volt) - ugyanis nem szabad a WC-be dobni, meg elhajigálni, hanem mint a kutyusoknál szépen összegyűjtöd és viszed a menedékháznál lévő kukába -, és kicsit lángra kapott az erdő... az egy hetes, 140 km/h-s szél nem segített sokat az oltásban), és most holdbéli táj (lásd középen), ahogy regenerálódik. 

Ahogy az ember átkel a türkiz kék vizű Pheoé felé a táj és az időjárás is megváltozik. Konstans szél. Ennyit tudok mondani. Hideg, konstans szél. A menedékház pedig modernebb az előzőnél, internetezni is lehet horribilis pénzért, viszont a kaja rosszabb. Valamit valamiért. 

A 3. napból leginkább a szél maradt meg. A túraútvonal a Lago Grey mellett vezet, és a szél folyamatosan a gleccser felől fúj. Hideg és tart. Komolyan nehéz lenne leugrani bármilyen szikláról és a tóba vetni magát az embernek. Isi annyit mondott, hogy nem lesz probléma a hajóval, ne aggódjunk, menni fog. Ez kb. 60km/h-s szélnél tett kijelentés volt. Itt felmerült, hogy mégis mi a "nagy szél" helyi viszonylatban. A válasz: amikor már nem tudsz állni, az. Mi azért hősiesen küzdöttünk egy-egy fotóért már így is. 

Szóval kb 1.80 magas harangvirág mezőkön keresztül folytattuk utunkat. Az út vége felé látszott, milyen lenne az erdő, ha nem égett volna le (bal oldalt, középen). A Grey menedékházban megpihentünk, majd felszálltunk a hajóra, és kb 1 órában elhajókáztunk a Grey gleccser előtt, a tóból halászott gleccser jéggel hűtött pisco sour-t kortyolva. ;) 

A gleccser nem a legnagyobb a régióban, de nekem ez tetszett a legjobban. Lassan mozog, így nem törik le belőle annyi, mit az argentin Perito Mornenoból, de épp ezért sokkal izgalmasabbak a színei (minél öregebb a gleccser, annál több sötét kék csík van benne, mert annál sűrűbb a jég) és formái. Van ideje alakulni. Ennek ellenére mégis pont a szemünk láttára szakadt le egy nagy darab belőle. :)

Szóval itt a vége a 3 napos túránknak, visszahajóztunk a tavon, utána kisbusz, Ecocamp. Innen indultunk a híres Torres del Paine lábához a következő nap. Nos... mikor máskor lett volna felhős, ha nem aznap? Röviden: a három gránit csúcs mind felhőben volt. Ennyi. Szóval maradnak a képek az útról.  

Három képre hívnám fel a figyelmeteket:

• középen a felső kép, ami a Calafatét ábrázolja. A bogyó kifejezetten finom, és a fagyi, amit az argentinok csinálnak belőle? Nyammmm. 
• középen alul, a madarat, ami a tőle balra lévő képen is fellelhető. Hogy hogy tud aludni egy ilyen gyors folyású folyó közepén... fogalmam sincs. Mi Gonzaloval nem értettük egymás szavát a folyótól...
• jobb alul a fát, ami igenis csavarodva nő... 

Utolsó napunkon pedig a vasárnapi sétát tettünk az indiánok földjén, vagyis a síkságon. Hogy mi maradt utánuk? Néhány rajz, mint az alábbi is. 

Ezen kívül pedig ennyit a többiekről. Guanacho forever! :) Nagy arcok ezek a lámák, ugyanis nem lehet őket háziasítani, mert kiugrálnak a kerítés mögül... kivéve a gyerek lámák. Ők még nem elég erősek, így ha kerítés mögé születnek, akkor ott is maradnak egy darabig. Szóval a guanacho mamák nagyon okosan kerítés mögött hozzák világra a kis guanachokat, így egész ovit felépítve. :D Szerintem ez mindent elmond.

És mint már sejtitek, a legközelebbi posztban elindulunk Argentínába. De nekem Paine marad a legjobb élmény az útról. Úgyhogy az utolsó kép legyen a Rio Paine vízesése háttérben mindhárom gránit kapuval, a Torres del Paine-vel.

A nagy út II. rész - Puerto Varas

Tehát ismét repülőre szálltunk, és indultunk délnek. Ulticélunk Puerto Varas volt, egy kis halászfalu Dél-Amerika 3. legnagyobb tava mellett. (Itt mesélhetnék Puerto Montt-ról is, de nem fogok, mert érdemi dolgot nem találni, hangulata nem sok, ellenben rengeteg a turistákra szakosodott bolt, ahol irdatlan mennyiségű pénzt el lehet költeni. Két dolog maradt meg összesen, éspedig hogy mind az óceán, mind az Andok látszik, és hogy ha egy város hangulata egyszer elveszik, akkor lehet pedálozni, hogy visszanyerje, de nem fog menni.)  

Tehát Puerto Varas, a kimondhatatlan nevű Llanquihue tó partján. A falu leginkább arról híres a németek között, hogy az ember "Kaffee - Kuchen"-re tud beülni délután Chile déli részén, és a sütit tényleg "Kuchen"-nek írják és mondják, nem vették át a spanyol nevet, valamint, hogy innen lefelé, az már Patagónia.  

Nekem bejött a falu. :) Anno sok német települt be, így a '20as évek német építészetét tükrözi a kisváros nagy része (lásd a kis spalettákat), és a  lakosok valamint a város is nagy hangsúlyt fektet mid a régi épületek felújításra, mind azok megmentésére, valamint hogy az új szállodák (nagyrészt ezek épülnek) is szépen belesimuljanak a környezetbe. Magasabbak ugyan, de pl ugyanúgy fa borításúak. Ezen kívül vannak házak (mint a képen is látszik), ahova be lehet menni, és meg lehet nézni, hogy milyen is volt belülről. Mint fentebb is írtam, a lakosság nagyon hagyományőrző, így vannak helyek, ahol még a bevándorlók ruháit is kiállítják. Ezen kívül szerintem mindent elmond, hogy a városkát legjobban leíró kiadványt egy naptársorozat alakjában találtam meg, ahol kb. "Nagyi konyhája" alapon Inés Brigída Kochemeier mutatja be a tipikusan német sütemény készítését némi chile-i csavarral, és némi mesével a családról, valamint képekkel a faházakról. (Ha egyszer lesz energiám, lefordítom a recepteket, mert azért a chilei Apfelstrudelt meg Streuselkuchen-t ki kell próbálni!) Amúgy Angelával viszonylag sokáig kerestük a megfelelő kiadványt, és nagy örömömre ezért a kézművespiacot is többször bejártuk, valamint a könyvboltba is betértünk (abba az egybe, ami a városban van). Arrafelé úgy tűnt szeretik a könyveket... az egésznek inkább olvasósarok hangulata volt (ezt később Argentínában is megfigyeltem), mintsem igazi könyvesbolt. Kissé kaotikus, de kellemes, otthonos hangulatban lehetett nézelődni, válogatni, beleolvasni bármibe (ami be volt csomagolva, azt is kibontják szó nélkül), miközben jöttek-mentek az iskolakönyveket vásárló helyiek.

A kézműves piac természetesen a főtér mellett van (Plaza de Armas), és nagyrészt saját készítésű sütiket, kötött holmit és mások által gyártott kozmetikumokat lehet beszerezni. Tekintve, hogy a piac pici, így nincs fotó, mert nem volt hova elbújni a sátorban. 

Apropó... sátor. Általánosságban tudni kell, hogy a chileiek szerint Chile fölött a legvékonyabb az ózonréteg (azért mondom, hogy szerintük, mert nem ellenőriztem), ezért 30-as naptej alatt nem létezik napvédő krém, ők minimum 50-essel rohangálnak, és náluk kb ez annyira természetes, mint nálunk a szúnyogriasztó krémek. Ami bizonyított tény, hogy nagyon ocsmány mód le lehet égni, ha nem keni magát az ember rendesen (nekem az egyik karom, Angelának a nyaka bánta a feledékenységünket). Ezért van az is, hogy a piac sátorban vagy épületben van, szabadtéren csak néhány embert látni árulni.

Amúgy alap építkezési anyag a fa, aminek fő oka:

1. ellenáll a földrengésnek, amiből arrafelé van elég, 
2. szigetelni nem igazán kell, mert nem fagy, csak ködös, meg esik (de azt 9 hónapon át)
3. a betelepüléskor úgy voltak vele, hogy aki több fát vág ki, annak nagyobb földje van. Így mára sikeresen elérték, hogy néhány fafajta a kihalás szélére sodródott, úgyhogy van miért igen hősiesen küzdeni. 

Szintén érdekes, hogy az állam úgynevezett nyugdíjas negyedeket épít (szintén fából), ami alakra teljesen egyforma, apró házakat jelent. Nyilván színükben különböznek, így helyiek elmondása alapján házszám helyett a "harmadik sárga ház jobbról" alapon tájékozódnak. Totál nőbarát, ha engem kérdeztek! ;) (Sajnos ezeket megint csak kisbuszból láttuk, így nincs kép.)

A a helyiek nagyrészt halra vagy turistára szakosodtak (mily meglepő), előbbiből a lazac a főtermék, ugyanis Chile állítólag a világ 2. legnagyobb lazac export országa, habár a lazac nem őshonos halfaj. Alaszkából importálták, és mára ott kissé túltenyésztették őket, úgyhogy egy-egy betegség az egész populációt ki tudja irtani, és kezdhetnek mindent elölről. 

Ebből persze adódik, hogy a hal ismét csak főfogásként szerepelt a menün, én meg nyilván kipróbáltam ;) Az első az kérem chilei tőkehal tintahal tintájából készült mártásban (ennek inkább a színe izgi, az íze nem annyira markáns) és tintahal karikákkal, a második, pedig tengeriherkentyűtál 2 személyre (a tört lazac némi ráolvasztott sajttal, a királyrák, valamint az előételként felszolgált lazac ceviche - egy citromos lében, némi hagymával, paradicsommal és fűszerekkel érlelt előétel - verhetetlen, már annak, aki szereti az ilyesmit, aki nem, az menjen Argentínába, vagy próbálja ki a helyi steak-et :D). Nekem érdekes volt, hogy a köretet mindig külön kellett rendelni, és külön tányéron is jött. 

És asszem itt a vége a városnézésnek... oké, még egy gyors visszautalás az első kép bal felső sarkára, ami a buszpályaudvart hivatott dokumentálni, és mielőtt még a költői szabadságra gondolnátok, az oszlopokon egy kis tető volt, mögötte pedig semmilyen pályaudvarra utaló épület. Helyi guide elmondása alapján - aki egyébként egy Stuttgartból 4 éve odaköltözött lány volt - a busz úgy működik, hogy megállsz az utcán, és a megfelelőre felszállsz. (Valahogy sokan mégis autóval közlekedtek...)
No de most tényleg vége a városi életnek, ugyanis rövid Puerto Varas-i időnk alatt még túráztunk is, na nem sokat, és mint tudjátok túráról mesélni nehéz, úgyhogy már nincs sok hátra. :)

A várossal szemben az Osorno vulkán, a maga 2600m-ével, illetve tőle jobbra a Calbuco (utóbbi kitört nem olyan régen, úgyhogy nem híres, mert nem gúla alakú... mit mondjak). Nagyjából két délelőtti program volt a két túra, melyből egy a Pérez Rosales Nemzeti Park végigkocsikázást jelentette (őszintén megmondom, mindenki szívesebben gyalogolt volna), ahol megtekintettüka Pertohué vízesést, valamit a Todos los Santos tavat, majd buszoztunk az Osorno feléig (ez extrém hosszú időbe telt, ugyanis a kisbusz nem igazán bírta a terhelést, és folyton fel akart forrni a hűtővize :D ), ahol kb 30 perces sétát tettünk. Ez itt a nagyon turi rész volt, de azért nem volt vészes.
Másnap pedig a száraz esőerdő volt a cél a Calbuco oldalában. Itt találkoztunk először az ú.n. patagóniai síksággal.... ők síkságnak hívják, mert átlagban sík. De amíg az átlag kijön, addig azért meg kell néhány dombot fel és le mászni! A száraz esőerdő annyit tesz, hogy nem szakad folyamatosan az eső, ellenben igen kellemes dunszt van, holott meleg igazán nincs, és hol jön, hol megy a felhő. Az Alerce Andino Nemzeti Park elsősorban a fáiról híres, amik fotózhatatlanul magasak. De azért remélem valamennyire átjön a hangulat. (A jobb alsó sarokban látható pókháló meg csak hab volt a tortán, merthát milyen pók sző már ilyen gúla formájú, össze-vissza hálót, ráadásnak KÉK-ben???)

A fenti képpel búcsúzok a tóvidéktől, amit sajnos 3 nap után magunk mögött kellett hagyjuk, de őszintén szólva bármikor visszamennék!

A nagy út I. rész - Santiago de Chile

Hát ez nap is eljött. :) Végre nagyjából a helyére kerültek az élmények, szóval elkezdem megírni a történteket, hogy mi mindent láttam. Nem tudom kinél hogy van, de nekem mindig kell 1-2 hét, hogy ne csak annyi jöjjön ki belőlem a "na milyen volt?" kérdésre, h: "jó". (A beszámolót lassítja, h elnyomta a hosszú repülőút a lábamba vezető idegeket, ezért orvosi utasításra nem ülhetek túl sokáig...) No... de ne rohanjunk ennyire előre, még csak odafelé indulunk. ;)

A repülőutat nem részletezném, mert nincs mit. Hosszú volt, és szerencsére sokat tudtam aludni, így csak a 13-14. óra volt kínlódás, és akkor már világos volt, szóval nézegethettem a tájat alattunk. Ugyanis a főváros, Santiago még Chile kissé sivatagos részéhez tartozik, így felhő nem nagyon akadt. A színek már ott megfogtak, ugyanis az Andok sokkal színesebb, mint az Alpok. (De erről magatok is meggyőződhettek kicsit lejjebb.) 

Szóval megérkeztünk, helyi idő szerint kb 10 körül, gyönyörű napsütés, 28 fok, amit csak akartok. Ekkor kiderült, hogy a dél-amerikai országokban szeretnek sorban állni, ugyanis először sorban állsz a pecsétért, utána meg a csomagoddal az extra átvilágításért, ugyanis Chile nagyrészt az ásványi anyagainak és mezőgazdasági (a halászatot is ide sorolom) termékeinek exportálásából él, ezért a csomagokat külön átvizsgálják mindenféle gyümölcsöket, sajtokat és magvakat keresve. Hol találnak valamit, hol nem, de nagyrészt szerintem a megfélemlítés eszközével élnek a magvak és szárított gyümölcsök területén (erre később jöttem rá), de a sajtok és a normál gyümölcsök egyértelműen lebuknak. 

Szóval a 2 órás tortúra után, pénzt is váltottunk. És összeállt a csoport is. Igen, én voltam a legfiatalabb és az egyetlen nem svájci. 2 házaspár (egy ált. isk. tanárnéni-biztosítási főtótumfaktum (65 fölött) és egy rendőrnő-postás (60 körül)) valamint 3 egyedüli utazó Angela (50 körül, SBB informatikus), David (40, világítástechnikai csopvez egy színházban) meg én.  Az gyorsan kiderült, h reptértől reptérig kapunk 1 guide-ot, aki gyakorlatilag bébiszitterként kellene, hogy üzemeljen (vagy legalábbis a svájciak erre számítottak). Szóval gyorsan lepakoltak minket a hostelnél (reptér-város nem távolság), és a kérdésre, hogy hol lehetne valamit enni kaptunk némi útbaigazítást. Én tusolni akartam, a többiek enni, úgyh ők elindultak, én meg úgy volt, h utánuk megyek. De mire indulni akartam, ők már vissza is értek. Kiderült, hogy egy zöldségesen és egy kisbolton kívül semmi nem volt nyitva, és nemhogy éttermet, de bárt se találtak. Mint kiderült azért, mert nem ott volt, ahol a guide mondta. Igaz nem volt messze (erre rájöttem, mikor fotózni indultam), de amikor se térképe az embernek, se ötlete, hogy végülis hol van, akkor azért kellemetlen. No de eljött a 3 óra, és nyomultunk várost nézni. Nos, Santiago nem az a város, amiről sokat tudnék mesélni. Alapból nagyrészt panelrengeteg, és néhány neoklasszikus épület, rengeteg kóbor kutya (de naggggggyon sok!!) és egy nagyon jó projekt. 

Először a Vásárcsarnokot néztük meg (képen látható), aminek nagy része étterem (lásd a kiállított tengeri herkentyűket...), kisebb része halpiac. Chile ezen részén (közép, valamint a déli rész északi részén) nagyon sok halat és ilyesmit fogyasztanak, ugyanis a tenger max 200 km-re van, és a tengeri áramlások miatt a herkentyűk is óriásira nőnek (ismét csak a képen megnézhető). Köret pedig kukorica nagyrészt, de választhat az ember krumplit is. Aztán megnéztünk néhány kormányzati épületet, és a katedrálist is, ami mellett rögtön a perui utca van. Igazából valahogy máshogy hívják, de itt egymást érik a perui üzletek, így a helyiek csak így hívják. Utána megtekintettük az M Espace-nak keresztelt bevásárlóközpontot. Hogy miért is érdekes egy bevásárló központ? Mert ezt egy régi palotába húztak fel egy üvegből épült épületet. A külső falak és ajtók megmaradtak, és egy folyosónyi helyet hagyva építették bele az új épületet. Nekem bejött. A városban van egy domb, ahonnan meg lehet nézni a sok panelt, és rájön az ember, hogy az Andok tényleg nincs messze. Ezen kívül kipróbáltunk egy chilei "desszertet" ami mote con huesillos névre hallgat.

 Rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában (kép a wikipediáról). Szerintem kifejezetten finom! Igazából ez egy főtt kukorica szerű gabona és egy szárított őszibarackból főzött szörp. Hidegen eszik/isszák és eléggé tömítő, de nem túl édes. 

Szóval visszatértünk a szállásra, ahol miután a guide elbúcsúzott, kiderült, hogy víz uralja a fürdőnket. A recepción mondták, hogy sajnos csak egy szabad szobájuk van, és egy nagy ágy van benne, 2 külön helyett. Angela jó arc volt, megrántotta a vállát, és mondta, h jól van, nem gáz. (Angeláról tudni kell, nálam alacsonyabb, vasággyal együtt 50 kg, és kb 20kg volt a csomagja.) Szóval felcűgöltünk az emeletre, és szegényből kiszakadt egy sóhaj, h "biztosan vissza kell költözzünk másnap?". Mire a recepciós mondta, hogy hát ha nem akarunk, akkor nem, de ő megmutatná a trükköt az ajtóval. Mint kiderült a légnyomás zárva tartja. :D  No de beértünk a szobába, bezáródott az ajtó, és a köv. 5 percből 2 dolog maradt meg: 1. Angela hangja, amint leesett neki, hogy ehhez a szobához nincs saját WC meg fürdő, és már megfigylete, hogy a női WC-ből fiúk jöttek ki, 2. nem találtam egyetlen egy szekrényt /polcot/rakodó felületet az egész szobában. (Mint később kiderült, a szobát Harry Potternek hívták (David szerint azért, mert olyan, mint a 9 3/4 vágány: a valóságban nem létezik). ) Éjjel még annyival lettünk okosabbak, hogy a konyha épp az ablakunk alatt volt, és igenis használják. 

Másnap túra volt a program. Technikailag nem volt egy nehéz útvonal, de nekem a magasság (2500m-ről indultunk) meg az előző napi repülőút betett, úgyh a én csak egy darabig mentem aztán nyugisan vissza. De legalább a csoportot gyorsan fel lehetett mérni: a 1000m-es sprintelők hozzájuk képes csiga lassúsággal tolták, szóval ha akartam volna se tudtam volna az ő tempójukat hozni.  

No de, hogy ezt a későbbiekben hogy oldottuk meg? Később kiderül ;) Addig nézegessétek a képeket (klikkre nagyobbodnak).  

Új munkahely

Na, túl vagyok az első héten.
Amit már most tudok mondani, hogy eddig jó. Az irodában már bemutattak mindenkinek, és az a terv, hogy a hónap végéig kell meglennie az átadás-átvétel dolognak.
Eddig jó, talán kicsit túl nyugis is, de nem baj. Majd megszokom.
A kollegák okésak, bár kicsit nehezen viselik, hogy folyton kérdéseket teszek fel, és nem megyek fejjel a falnak. Majd megszokják.
Alig várom, hogy a termelésről is szerezzek már némi ismereteket. Ez még a jövő zenéje.
Amúgy négyen vagyunk a beszerzésen. Két kollegától fogom átvenni a termelési anyagokat és mintákat. Mind a négyen fiatalok vagyunk egyébként, és velem együtt vagyunk két fiú - két lány. Eddig rendben levőnek tűnik a dolog.
Az előző helyen az volt a bajom, hogy bekómáltam a túl sok infótól, hát itt nem ez a helyzet. (ez nem rossz amúgy...) Pár hozzám hasonlóan az autóiparból (vagy hajtósabb multitól...) szalajtott ember már nyugtatgatott, hogy ez ilyen. Nem lesz ennél stresszesebb. :-)