A nagy út II. rész - Puerto Varas

Tehát ismét repülőre szálltunk, és indultunk délnek. Ulticélunk Puerto Varas volt, egy kis halászfalu Dél-Amerika 3. legnagyobb tava mellett. (Itt mesélhetnék Puerto Montt-ról is, de nem fogok, mert érdemi dolgot nem találni, hangulata nem sok, ellenben rengeteg a turistákra szakosodott bolt, ahol irdatlan mennyiségű pénzt el lehet költeni. Két dolog maradt meg összesen, éspedig hogy mind az óceán, mind az Andok látszik, és hogy ha egy város hangulata egyszer elveszik, akkor lehet pedálozni, hogy visszanyerje, de nem fog menni.)  

Tehát Puerto Varas, a kimondhatatlan nevű Llanquihue tó partján. A falu leginkább arról híres a németek között, hogy az ember "Kaffee - Kuchen"-re tud beülni délután Chile déli részén, és a sütit tényleg "Kuchen"-nek írják és mondják, nem vették át a spanyol nevet, valamint, hogy innen lefelé, az már Patagónia.  

Nekem bejött a falu. :) Anno sok német települt be, így a '20as évek német építészetét tükrözi a kisváros nagy része (lásd a kis spalettákat), és a  lakosok valamint a város is nagy hangsúlyt fektet mid a régi épületek felújításra, mind azok megmentésére, valamint hogy az új szállodák (nagyrészt ezek épülnek) is szépen belesimuljanak a környezetbe. Magasabbak ugyan, de pl ugyanúgy fa borításúak. Ezen kívül vannak házak (mint a képen is látszik), ahova be lehet menni, és meg lehet nézni, hogy milyen is volt belülről. Mint fentebb is írtam, a lakosság nagyon hagyományőrző, így vannak helyek, ahol még a bevándorlók ruháit is kiállítják. Ezen kívül szerintem mindent elmond, hogy a városkát legjobban leíró kiadványt egy naptársorozat alakjában találtam meg, ahol kb. "Nagyi konyhája" alapon Inés Brigída Kochemeier mutatja be a tipikusan német sütemény készítését némi chile-i csavarral, és némi mesével a családról, valamint képekkel a faházakról. (Ha egyszer lesz energiám, lefordítom a recepteket, mert azért a chilei Apfelstrudelt meg Streuselkuchen-t ki kell próbálni!) Amúgy Angelával viszonylag sokáig kerestük a megfelelő kiadványt, és nagy örömömre ezért a kézművespiacot is többször bejártuk, valamint a könyvboltba is betértünk (abba az egybe, ami a városban van). Arrafelé úgy tűnt szeretik a könyveket... az egésznek inkább olvasósarok hangulata volt (ezt később Argentínában is megfigyeltem), mintsem igazi könyvesbolt. Kissé kaotikus, de kellemes, otthonos hangulatban lehetett nézelődni, válogatni, beleolvasni bármibe (ami be volt csomagolva, azt is kibontják szó nélkül), miközben jöttek-mentek az iskolakönyveket vásárló helyiek.

A kézműves piac természetesen a főtér mellett van (Plaza de Armas), és nagyrészt saját készítésű sütiket, kötött holmit és mások által gyártott kozmetikumokat lehet beszerezni. Tekintve, hogy a piac pici, így nincs fotó, mert nem volt hova elbújni a sátorban. 

Apropó... sátor. Általánosságban tudni kell, hogy a chileiek szerint Chile fölött a legvékonyabb az ózonréteg (azért mondom, hogy szerintük, mert nem ellenőriztem), ezért 30-as naptej alatt nem létezik napvédő krém, ők minimum 50-essel rohangálnak, és náluk kb ez annyira természetes, mint nálunk a szúnyogriasztó krémek. Ami bizonyított tény, hogy nagyon ocsmány mód le lehet égni, ha nem keni magát az ember rendesen (nekem az egyik karom, Angelának a nyaka bánta a feledékenységünket). Ezért van az is, hogy a piac sátorban vagy épületben van, szabadtéren csak néhány embert látni árulni.

Amúgy alap építkezési anyag a fa, aminek fő oka:

1. ellenáll a földrengésnek, amiből arrafelé van elég, 
2. szigetelni nem igazán kell, mert nem fagy, csak ködös, meg esik (de azt 9 hónapon át)
3. a betelepüléskor úgy voltak vele, hogy aki több fát vág ki, annak nagyobb földje van. Így mára sikeresen elérték, hogy néhány fafajta a kihalás szélére sodródott, úgyhogy van miért igen hősiesen küzdeni. 

Szintén érdekes, hogy az állam úgynevezett nyugdíjas negyedeket épít (szintén fából), ami alakra teljesen egyforma, apró házakat jelent. Nyilván színükben különböznek, így helyiek elmondása alapján házszám helyett a "harmadik sárga ház jobbról" alapon tájékozódnak. Totál nőbarát, ha engem kérdeztek! ;) (Sajnos ezeket megint csak kisbuszból láttuk, így nincs kép.)

A a helyiek nagyrészt halra vagy turistára szakosodtak (mily meglepő), előbbiből a lazac a főtermék, ugyanis Chile állítólag a világ 2. legnagyobb lazac export országa, habár a lazac nem őshonos halfaj. Alaszkából importálták, és mára ott kissé túltenyésztették őket, úgyhogy egy-egy betegség az egész populációt ki tudja irtani, és kezdhetnek mindent elölről. 

Ebből persze adódik, hogy a hal ismét csak főfogásként szerepelt a menün, én meg nyilván kipróbáltam ;) Az első az kérem chilei tőkehal tintahal tintájából készült mártásban (ennek inkább a színe izgi, az íze nem annyira markáns) és tintahal karikákkal, a második, pedig tengeriherkentyűtál 2 személyre (a tört lazac némi ráolvasztott sajttal, a királyrák, valamint az előételként felszolgált lazac ceviche - egy citromos lében, némi hagymával, paradicsommal és fűszerekkel érlelt előétel - verhetetlen, már annak, aki szereti az ilyesmit, aki nem, az menjen Argentínába, vagy próbálja ki a helyi steak-et :D). Nekem érdekes volt, hogy a köretet mindig külön kellett rendelni, és külön tányéron is jött. 

És asszem itt a vége a városnézésnek... oké, még egy gyors visszautalás az első kép bal felső sarkára, ami a buszpályaudvart hivatott dokumentálni, és mielőtt még a költői szabadságra gondolnátok, az oszlopokon egy kis tető volt, mögötte pedig semmilyen pályaudvarra utaló épület. Helyi guide elmondása alapján - aki egyébként egy Stuttgartból 4 éve odaköltözött lány volt - a busz úgy működik, hogy megállsz az utcán, és a megfelelőre felszállsz. (Valahogy sokan mégis autóval közlekedtek...)
No de most tényleg vége a városi életnek, ugyanis rövid Puerto Varas-i időnk alatt még túráztunk is, na nem sokat, és mint tudjátok túráról mesélni nehéz, úgyhogy már nincs sok hátra. :)

A várossal szemben az Osorno vulkán, a maga 2600m-ével, illetve tőle jobbra a Calbuco (utóbbi kitört nem olyan régen, úgyhogy nem híres, mert nem gúla alakú... mit mondjak). Nagyjából két délelőtti program volt a két túra, melyből egy a Pérez Rosales Nemzeti Park végigkocsikázást jelentette (őszintén megmondom, mindenki szívesebben gyalogolt volna), ahol megtekintettüka Pertohué vízesést, valamit a Todos los Santos tavat, majd buszoztunk az Osorno feléig (ez extrém hosszú időbe telt, ugyanis a kisbusz nem igazán bírta a terhelést, és folyton fel akart forrni a hűtővize :D ), ahol kb 30 perces sétát tettünk. Ez itt a nagyon turi rész volt, de azért nem volt vészes.
Másnap pedig a száraz esőerdő volt a cél a Calbuco oldalában. Itt találkoztunk először az ú.n. patagóniai síksággal.... ők síkságnak hívják, mert átlagban sík. De amíg az átlag kijön, addig azért meg kell néhány dombot fel és le mászni! A száraz esőerdő annyit tesz, hogy nem szakad folyamatosan az eső, ellenben igen kellemes dunszt van, holott meleg igazán nincs, és hol jön, hol megy a felhő. Az Alerce Andino Nemzeti Park elsősorban a fáiról híres, amik fotózhatatlanul magasak. De azért remélem valamennyire átjön a hangulat. (A jobb alsó sarokban látható pókháló meg csak hab volt a tortán, merthát milyen pók sző már ilyen gúla formájú, össze-vissza hálót, ráadásnak KÉK-ben???)

A fenti képpel búcsúzok a tóvidéktől, amit sajnos 3 nap után magunk mögött kellett hagyjuk, de őszintén szólva bármikor visszamennék!