A nagy út I. rész - Santiago de Chile

Hát ez nap is eljött. :) Végre nagyjából a helyére kerültek az élmények, szóval elkezdem megírni a történteket, hogy mi mindent láttam. Nem tudom kinél hogy van, de nekem mindig kell 1-2 hét, hogy ne csak annyi jöjjön ki belőlem a "na milyen volt?" kérdésre, h: "jó". (A beszámolót lassítja, h elnyomta a hosszú repülőút a lábamba vezető idegeket, ezért orvosi utasításra nem ülhetek túl sokáig...) No... de ne rohanjunk ennyire előre, még csak odafelé indulunk. ;)

A repülőutat nem részletezném, mert nincs mit. Hosszú volt, és szerencsére sokat tudtam aludni, így csak a 13-14. óra volt kínlódás, és akkor már világos volt, szóval nézegethettem a tájat alattunk. Ugyanis a főváros, Santiago még Chile kissé sivatagos részéhez tartozik, így felhő nem nagyon akadt. A színek már ott megfogtak, ugyanis az Andok sokkal színesebb, mint az Alpok. (De erről magatok is meggyőződhettek kicsit lejjebb.) 

Szóval megérkeztünk, helyi idő szerint kb 10 körül, gyönyörű napsütés, 28 fok, amit csak akartok. Ekkor kiderült, hogy a dél-amerikai országokban szeretnek sorban állni, ugyanis először sorban állsz a pecsétért, utána meg a csomagoddal az extra átvilágításért, ugyanis Chile nagyrészt az ásványi anyagainak és mezőgazdasági (a halászatot is ide sorolom) termékeinek exportálásából él, ezért a csomagokat külön átvizsgálják mindenféle gyümölcsöket, sajtokat és magvakat keresve. Hol találnak valamit, hol nem, de nagyrészt szerintem a megfélemlítés eszközével élnek a magvak és szárított gyümölcsök területén (erre később jöttem rá), de a sajtok és a normál gyümölcsök egyértelműen lebuknak. 

Szóval a 2 órás tortúra után, pénzt is váltottunk. És összeállt a csoport is. Igen, én voltam a legfiatalabb és az egyetlen nem svájci. 2 házaspár (egy ált. isk. tanárnéni-biztosítási főtótumfaktum (65 fölött) és egy rendőrnő-postás (60 körül)) valamint 3 egyedüli utazó Angela (50 körül, SBB informatikus), David (40, világítástechnikai csopvez egy színházban) meg én.  Az gyorsan kiderült, h reptértől reptérig kapunk 1 guide-ot, aki gyakorlatilag bébiszitterként kellene, hogy üzemeljen (vagy legalábbis a svájciak erre számítottak). Szóval gyorsan lepakoltak minket a hostelnél (reptér-város nem távolság), és a kérdésre, hogy hol lehetne valamit enni kaptunk némi útbaigazítást. Én tusolni akartam, a többiek enni, úgyh ők elindultak, én meg úgy volt, h utánuk megyek. De mire indulni akartam, ők már vissza is értek. Kiderült, hogy egy zöldségesen és egy kisbolton kívül semmi nem volt nyitva, és nemhogy éttermet, de bárt se találtak. Mint kiderült azért, mert nem ott volt, ahol a guide mondta. Igaz nem volt messze (erre rájöttem, mikor fotózni indultam), de amikor se térképe az embernek, se ötlete, hogy végülis hol van, akkor azért kellemetlen. No de eljött a 3 óra, és nyomultunk várost nézni. Nos, Santiago nem az a város, amiről sokat tudnék mesélni. Alapból nagyrészt panelrengeteg, és néhány neoklasszikus épület, rengeteg kóbor kutya (de naggggggyon sok!!) és egy nagyon jó projekt. 

Először a Vásárcsarnokot néztük meg (képen látható), aminek nagy része étterem (lásd a kiállított tengeri herkentyűket...), kisebb része halpiac. Chile ezen részén (közép, valamint a déli rész északi részén) nagyon sok halat és ilyesmit fogyasztanak, ugyanis a tenger max 200 km-re van, és a tengeri áramlások miatt a herkentyűk is óriásira nőnek (ismét csak a képen megnézhető). Köret pedig kukorica nagyrészt, de választhat az ember krumplit is. Aztán megnéztünk néhány kormányzati épületet, és a katedrálist is, ami mellett rögtön a perui utca van. Igazából valahogy máshogy hívják, de itt egymást érik a perui üzletek, így a helyiek csak így hívják. Utána megtekintettük az M Espace-nak keresztelt bevásárlóközpontot. Hogy miért is érdekes egy bevásárló központ? Mert ezt egy régi palotába húztak fel egy üvegből épült épületet. A külső falak és ajtók megmaradtak, és egy folyosónyi helyet hagyva építették bele az új épületet. Nekem bejött. A városban van egy domb, ahonnan meg lehet nézni a sok panelt, és rájön az ember, hogy az Andok tényleg nincs messze. Ezen kívül kipróbáltunk egy chilei "desszertet" ami mote con huesillos névre hallgat.

 Rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában (kép a wikipediáról). Szerintem kifejezetten finom! Igazából ez egy főtt kukorica szerű gabona és egy szárított őszibarackból főzött szörp. Hidegen eszik/isszák és eléggé tömítő, de nem túl édes. 

Szóval visszatértünk a szállásra, ahol miután a guide elbúcsúzott, kiderült, hogy víz uralja a fürdőnket. A recepción mondták, hogy sajnos csak egy szabad szobájuk van, és egy nagy ágy van benne, 2 külön helyett. Angela jó arc volt, megrántotta a vállát, és mondta, h jól van, nem gáz. (Angeláról tudni kell, nálam alacsonyabb, vasággyal együtt 50 kg, és kb 20kg volt a csomagja.) Szóval felcűgöltünk az emeletre, és szegényből kiszakadt egy sóhaj, h "biztosan vissza kell költözzünk másnap?". Mire a recepciós mondta, hogy hát ha nem akarunk, akkor nem, de ő megmutatná a trükköt az ajtóval. Mint kiderült a légnyomás zárva tartja. :D  No de beértünk a szobába, bezáródott az ajtó, és a köv. 5 percből 2 dolog maradt meg: 1. Angela hangja, amint leesett neki, hogy ehhez a szobához nincs saját WC meg fürdő, és már megfigylete, hogy a női WC-ből fiúk jöttek ki, 2. nem találtam egyetlen egy szekrényt /polcot/rakodó felületet az egész szobában. (Mint később kiderült, a szobát Harry Potternek hívták (David szerint azért, mert olyan, mint a 9 3/4 vágány: a valóságban nem létezik). ) Éjjel még annyival lettünk okosabbak, hogy a konyha épp az ablakunk alatt volt, és igenis használják. 

Másnap túra volt a program. Technikailag nem volt egy nehéz útvonal, de nekem a magasság (2500m-ről indultunk) meg az előző napi repülőút betett, úgyh a én csak egy darabig mentem aztán nyugisan vissza. De legalább a csoportot gyorsan fel lehetett mérni: a 1000m-es sprintelők hozzájuk képes csiga lassúsággal tolták, szóval ha akartam volna se tudtam volna az ő tempójukat hozni.  

No de, hogy ezt a későbbiekben hogy oldottuk meg? Később kiderül ;) Addig nézegessétek a képeket (klikkre nagyobbodnak).