The importance of the vote

Mint mindannyian tudjátok, magasról teszek a választásokra, és tőlem érkezik legtöbbször a válasz a "mit csináljunk?" kérdésre, hogy "mindegy, nekem bármelyik jó". 

De azt hiszem itt, a népi demokrácia hazájában el fogják érni, hogy igenis fontosnak tartsam a választást. Hogy az ember eldöntse, hogy mit akar vagy mi az, ami jobban tetszene. És ennek semmi köze sincs a politikához. 

A trigger egy igen egyszerű dolog, ugyanis írtam reggel a kollégáknak, hogy Húsvét után irodai tortát csinálok, de mondják meg mit szeretnék jobban: répatortát vagy eper-rebarbara tortát. Ez egy nem túl bonyolult kérdés, ugyanis az egyik répán meg mandulán, a másik meg epren, rebarbarán és tejszínen alapul. Alapvető különbségek vannak nemde? Inkább kérmes vagy tészta süteményt szeretek? Répa vagy eper?

Én szívem mélyén az eper tortát favorizálom. A répatortával sincs gond, de na. Úgyhogy reménykedve abban, hogy a többiek is inkább az eper felé húznak, feltettem a fenti kérdést. Eddig 1 répatorta, 1 eper, és 3 mindegy érkezett. 

Kiborítanak!

De ezzel elérték, hogy magam is megpróbálom a mindegyek számát csökkenteni.... a "mindegy" mától nem elfogadható egy döntési helyzetben!

A nagy út VI. rész - Buenos Aires

Elértünk az utolsó etaphoz, mikor megérkeztünk Buenos Aires-be. Igazán este volt, és vagy 28 fok. Meglepődtem, amikor a reptéren megláttam a saját táskámat a kis sárga cetlivel (lehet Juan nagyon örült El Calafatéban, hogy én csak 14kg-val utaztam). 

Adott esetben természetesen semmit sem segített rajtam, ugyanis a többiek nem kaptak kis sárga nyilat. Miután mindenki megszerezte a csomagját, és kimerészkedtünk az előtérbe, találkoztunk is az utolsó guide-dal, akit innentől Tuccinak fogok hívni. Ennek két oka is van:

• nem mutatkozott be rendesen, mint a többiek, és nem is kérdezte meg a mi nevünket, ami szerintem alap lett volna,
• egyike volt azon idegenvezetőknek, akiket minden nagyvárosban látni kis esernyőt feltartva, mögöttük a népes turistacsoporttal, és akit egy hangyányit sem érdekel, hogy milyen maga a csoport, amit vezet.

Szóval miután Tucci második nekifutásra megtalálta a megfelelő kisbuszt, és beszálltunk az agyonhűtött járgányba, némi mikrofonnal történő szenvedés után az első 10 perben az alábbiak derültek ki Buenos Aires-ről:

• 14 millióan lakják az elővárosokat is beleértve, melyek mára egybeépültek a fővárossal,
• az útlevelünket és egyéb papírjainak nehogy kivegyük a szálloda széfjéből, amíg ismét a reptérre nem indulunk,
• semmilyen aranyékszert ne hordjunk utcára,
• ha büdös folyadékkal öntenek le, mint pl. mustár vagy ecet, akkor nehogy bárkinek is hagyjuk, hogy letakarítsa, ugyanis ez a zsebtolvajlás helyi módszere.

Jól indult, ugye? Itt többen elgondolkoztunk, hogy akarunk-e egyáltalán az utcára menni, de Tucci máris nyomta tovább, hogy döntsük el minél előbb, hogy 120 USD/fő-ért akarunk-e másnap este tangó show-ra menni, melyben benne van egy 3 fogásos vacsora, szállítmányozás a hotelből és vissza, és hát a show. Én itt agyhúgykövet kaptam, és még az autópályáról sem hajtottunk le. 

Amúgy Buenos Aires-nek két reptere van, az egyik a városi reptér, ahol ha jól emlékszem, csak belföldi járatok szállnak le, és ahonnan max 15 perc a belváros, és a nemzetközi, ami valamelyik külvároshoz tartozik. 

Miközben az ember a gyorsforgalmi útnak beillő autópályán száguldozik nyilvánvalóvá válik az argentinok nem épp rózsás helyzete. A buszból be lehetett látni a rettentően szegény kis házikókba, amik inkább emlékeztettek kalitkákra, mintsem lakásra, és ahol a berendezés kb asztal-mosógép-málló festék volt. Amikor elértük a 4 csillagos hotelünket a belváros kellős közepén, rá kellett jönnünk arra, amit már többen is mondtak: az európai 4 csillag és világ többi táján osztogatott 4 csillag nagyon más kategóriát jelent. 

A kettősséget a mai napig képtelen vagyok feldolgozni, ugyanis a csomagokat hordár viszi be a kisbuszból, és ha szeretnéd, akár a szobádba is, de a WC ajtót nem lehet bezárni, a szoba akkor volt újrafestve, amikor Evita Perón még élt, a folyosón a szőnyeg koszos volt, a fürdő penészedett és az alábbi kép illusztrálja a fürdő teljesen lehetetlen elrendezését.

Hogy hogyan másszál ki meg be a kádba, arról nem találtunk semmilyen tanácsot, és még az "50kg vasággyal" felépítésű Angelának is gondjai akadtak ezzel a művelettel. Szóval welcome. Ez megadta Buenos Aires alaphangulatát. 

Másnap Tucci városnézést tartott. Újabb fénypont, hogy mint ne mondjak. Kisbuszba be, egyik helyről a másikra szállítmányozás (igen, ezt egy alapból túrázós csoporttal...). Elsőként megtekintettük a Városházát, melynek erkélyéről Evita is szónokolt, és a politikusok a mai napig teszik. Természetesen nem szabad fotózni, és tucatnyi kiskatona áll előtte, majd a katedrálist, ahol Ferenc pápa prédikált, mielőtt pápa lett volna. Erre amúgy az argentinok rettentő büszkék, és miben másban nyilvánulna ez meg, ha nem az újságok címlapjain. Én még életemben összesen nem láttam ennyi pápát ábrázoló címlapfotót mint Argentínában. Hogy mindezt megtekintsük, volt 25 percünk (és a többi helyen sem kaptunk hosszabb kimenőt), szóval sem az új, sem a régi Városházát (utóbbi az utolsó előtti képen középütt) nem tudtuk belülről megnézni, mert ugyan van vezetés, de az 1 óra legalább. 

Miután lejárt az idő (nem mondom, hogy megnéztünk bármit is, mert ennyi idő alatt?? ugyanmár!) indultunk tovább a város legrégebbi kávézójába, a Gran Café Tortoniba újabb 5 perc és 2 fotó erejéig. Mi Angelával itt döntöttünk úgy, hogy majd másnap visszatéblábolunk, tekintve, hogy a szállás nincs messze, és a délelőttünk szabad. Másnap ki is derült, hogy nem akkora valami ez a kávézó, ugyanis Angela (aki egyébként olasz származású svájci) szerint a kávé pocsék volt. Én kipróbáltam a Sumarino-t (lentebb a kép), ami igazából egy ősrégi csokoládérúd meleg tejben felolvasztva, de nem volt nagy durranás, ellenben helyi viszonylatban drága. És ha anno voltatok a Hauer-ben, vagy bárki beesik a Daubnerbe vagy a Gerboud-ba Pesten sokkal szebb kávézóban találja magát. 

Ezek után át buszoztunk a San Telmo negyedbe, ahol buszból megfigyelhettük a régebbi házakat, és antikvitás boltokat. Kiszállás nem volt opció, pedig itt lett volna mit nézni. Kicsit később eljutottunk a La Boca negyedbe, ahol a mindenhol Buenos Aires-ként ismert színes házak is láthatóak .

Itt szintén 25 percet tölthettünk, komoly 3x50m-nyi utcát megtekintve, ugyanis Tucci szerint a negyed többi része veszélyes (így időt sem hagyott elcsatangolni, nehogy hülyeséget csináljunk). Ami nekem ebből a negyedből megmaradt, az annyi, hogy nagyon sok turistáknak szánt dologgal találkozik az ember, valamint a tangó táncosok, akik lépten-nyomon szólítanak le minden turistát, hogy készítsenek velük fotókat. 

Bevallom, itt erősen sajnáltam a táncosokat (lásd a képen jobbra lent), mert én erős prostitúciónak éreztem, amikor egy alig 20-23 éves forma lány tekerte magát egy 65 körüli pasira, vagy amikor a fiatal srácok próbáltak erősen sminkelt szatyrokat szimplán a nézésükkel kívánatos senoritává varázsolni... Nem volt az én világom. 

De ami érdekes volt, hogy miért is lettek a házak ilyen sokszínűek. A dolog úgy esett, hogy itt volt a város első kikötője, mive a La Boca spanyolul folyótorkolatot jelent. És mivel az itteniek kellően szegények voltak (a mai napig egyébként), így azzal a festékkel festették a házakat, amit a hajókról (mikor hogy) megszereztek, de annyi sose volt, hogy az egész házat befessék vele. 

Tehát a 25 perc letelte után északnak indultunk, ahol a gazdagabbja lakik. Út közben meghallgattuk a siránkozást a városi fák miatt, mert tönkreteszik az utakat. (Amúgy nekem tetszett, hogy sok fa van.) Itt vannak a mindenféle nagykövetségek, és Tucci természetesen mindenkinek meg akarta mutatni a sajátját, de nagyon nagy kő esett le a szívéről, amikor eltekinthetett a magyar nagykövetség megtalálásától (a svájci meg az olasz amúgy ment). Ez a rész leginkább az Andrássy út megfelelő részeihez hasonlít, csak erősebb a napsütés. Majd elbuszoztunk a helyi temetőbe, ami egy kriptakert (nulla zöld felülettel), és megnéztük Evita Perón nyughelyét is. Itt végeztünk Tuccival egészen másnapig, és nem is lehettem volna boldogabb, hogy a tangó showra se kellett menni. 

Így délután nekiindultunk a városnak, csak úgy magunk. Megnéztük a gumifákat (fentebb a táncosok mellett található a legnagyobbról kép, aminek már alátámasztás is kell), és kikötőket, ami egész érdekes, ugyanis teljesen használhatatlanra lettek tervezve, de a városrehabilitáció után amolyan irodapark/szórakozónegyedet varázsoltak belőle, és kifejezetten jól sikerült, főleg ha az ember alkonyatkor/este nézi. :)

Egyébként a városban könnyű A-ból B-be eltalálni, ugyanis Manhattan V2, vagyis minden utca vagy párhuzamos vagy merőleges a kikötőre. A másik, amit eddig elfelejtettem említeni, hogy a főbb utcákon állandóan szólongatják az embert, hogy akar-e pénzt váltani, de igazából mindenhol lehet kb bankkártyával fizetni. (Igaz, ekkor a fekete piac előnyei elvesznek, de Buenos Aires kicsit más, mint El Chaltén.)

Másnap délelőtt még egy fotózós körre beneveztünk Angelával, és íme az eredmény:

Az obeliszk amúgy a város jelképe (állítólag), és Tucci külön hangsúlyozta, hogy nem ám lopott, hanem saját termék. Ami nekem még feltűnt, és igencsak jót mosolyogtunk rajta, az a kb selyemmel bevont kültéri puff illetve kanapé. Nyilván ülésre szolgál, de a mai napig nem értem az anyagválasztást. ÉS mint bal oldalt fent látható: Evita élt, Evita él, Evita élni fog. 

Nagyjából du. 1 körül indultunk a reptérre, és kb. ekkor szakadt le az ég is, melyet Tucci igen értelmes idegenvezetése tett feledhetetlenné: "Esik az eső". ("nemmondod???") Természetesen a terminált is csak 2. nekifutásra sikerült megtalálni (de ekkora már csak a biztonsági ellenőrzésen akartam átesni, és Tuccit soha az életben többet nem látni). Ekkor volt 1.30, a gépbe kb f5-kor kezdődött volna a beszállítás. 

Itt megemlíteném a határátkelést, és kérlek titeket, emlékezzetek vissza milyen is volt, amikor beléptünk Argentínába. Szóval reptér, biztonsági vizsgálat, majd határátkelő fülke, ahol biometrikusan ellenőriznek (ujjlenyomat, retina), majd pecsét és viszlát. Már ha valakinek nem olyan bonyolult az útlevele, mint az enyém. Ugyanis amikor beléptünk Chilébe, a chilei tiszt megtalálta az egyetlen lapot az útlevelemben, ahol volt már pecsét. Bizony. Oda pecsételt mellé. Ami annyit tett, hogy a 4. pecsétnek, ami az argentin kilépést igazolja, nem volt hely a belépő pecséttel azonos oldalon, és EZ kérem gond. Itt szegény emberünkön látszott, hogy nem tudja mi legyen, mert a szabály az szabály. Aztán arra jutott némi fejcsóválás után, hogy akkor a másik oldalra nyomja a plecsnit. Őszintén? Az ő lelkén kívül nem zavarta ez a kutyát sem.

Némi késés ugyan akadt, tekintve, hogy a köztes időben az autópálya bedugult, és a személyzet nem ért ki időben a reptérre (de ezt már csak a levegőben tudtuk meg). 

Innentől teljesen eseménytelenül zajlott az utunk egészen Amszterdamig 13.5 órában, majd Zürichig a maradék 2.5. Itt sem volt igazán történés azon kívül, hogy mindkét lábam erősen elkezdett hangyázni, dehát ennyi ülés után... 

Hazajöttem, aludtam, vasárnap pakolásztam, akkor az egyik lábam rendbe jött, majd hétfőn elmentem az üzemnővérhez, hogy ez így nem vicces ez a hangyázás meg zsibbadás. Nővér azonnal bepánikolt, miután elmeséltem, hogy mennyit repültem, és mindenképp mentőt akart hívni. 10-20 perc pánik után kezdett visszatérni a lélekjelenléte, és kaptam némi magnéziumot, hogy vegyem be, és jelentkezzek 1 óra múlva, ha nem lesz jobb, mert akkor mentő, vészhelyzet, trombózis, én hülye, miért nem mentem vasárnap a kórházba! Jó. Miután 1 komoly óra múlva megnyugtattam, hogy még élek, a lelkemre kötötte, hogy a következő napot mindenképp náluk indítsam, így volt még egy köröm, mert a hangyázás csak nem múlt. Na ekkor egy sokkal kompetensebb nővérke volt soron, aki élből meg tudta mondani, hogy valószínűleg elültem a hosszú út alatt a lábaimba vezető idegeket, és az sem segített, hogy az előtte lévő 3 hétben folyamatosan mozogtam, most meg 3. napja csak minimálisan. Amíg nem piheni ki a nyomást, addig ez biz ilyen. Tessek magnéziumot szedni, meg sokat mozogni, a hét végére elmúlik. És mit ad Isten, így is lett. 

Úgyhogy itt a vége, fuss el véle, visszaértem, és élek. Még trombózisom se volt! ;)

Gyuri: tied a szó! :)

A nagy út V. rész - El Chaltén

Kis budapesti kitérő után vissza Dél-Amerikába. (Azért ne tessék semmisnek tekinteni az egyel korábbi posztot!) 

Ott hagytuk abba, hogy nem tudjuk, hogy mi lett szegény Chilében maradt emberünkkel, valamint hogy megnéztük a növekvő gleccsert, a Perito Morenot, majd ettünk egy jót, aludtunk, és elindulunk El Chaltén felé. Előbbit valószínűleg sose fogjuk megtudni, utóbbiról tudok mesélni. :) 

El Chaltén újabb 3.5 óra buszozás után, amikor már azt hiszi az ember, hogy a pampa sose ér véget (nos, a pampa nem igazán jó szó, mert ott legalább fű van, Patagónia ezen részén még az se, mint már említettem), meg kellett volna lássuk a Fitz-Roy csúcsot (eredeti neve Cerro Chaltén - avagy a "füstölő hegy", dehát Moreno - egy argentin akadémikus, aki sokat utazott, és térképeket rajzolt -szerette átnevezni a dolgokat, így a HMS Beagle kapitányáról kapott új nevet). A valóság azonban az volt, hogy a nagy tejfölön kívül nem sokat lehetett látni. 

El Chaltén a Los Glaciares Nemzeti Park területén fekszik, ezért mielőtt a busz behajtana a városba eligazításon kell részt venni. Itt elmondják, hogy aki meg óhajtja mászni a nagy csúcsot (kb 3400m), az előre regisztráltassa magát, mert senki nem fogja megtalálni, ha baja lesz, valamint hogy nem égetünk semmit, és az időjárás változékony, mindig, mindent tessünk magunkkal vinni. Ja igen, még térképet is kaptunk! Ezen kívül egy kiállítás tekinthető meg a területről, és a Huemul-ról (ez a helyi szarvas fajta). Mindezek után bebocsátás nyer a turista a faluba. A helység amúgy 1985-ben "született" egy máig tartó határvitának köszönhetően. Ugyanis a chilei-argentin határ a hegységen vezet keresztül, és 99%-ban a csúcsokon. Kivéve itt. A Fitz-Roy teljes egészében Argentínához tartozik, aminek Chile nem annyira örül. Ezért a határvillongást (közel s távol legfeljebb a huemul meg a guanaco tudna összekapni amúgy) és a chilei annektálást elkerülendő, az argentinok idebodták El Chaltént, hogy ne lehessen azt mondani, hogy lakatlan terület. Így a chilei kormány azóta töri a fejét, hogy mi legyen. Amolyan állóháború ez, ami senkit sem érdekel a kormányokat kivéve. Mind a helyi argentinok, mind a helyi chileiek vallják: Patagónia egy, mindegy hol a határ. 

A szél természetesen konstans, és hogy az igen kellemetlen időjárást feldobják, a házak annál színesebbek, és furcsább formájúak. Amúgy a kisváros aranyos, nagyrészt túrázók és hegymászók által látogatott, térerő nélküli világvége. A helyiek mindent megtesznek saját és vendégeik szórakoztatásáért, így a kukák sokszor igen ötletesek (középütt fent) valamint minden közös helyiség utcafrontja üveg. Így nem kell kimenni a hidegbe, ha élvezni akarod a kisváros mozgalmas életét (úgyismint amikor francia túrázókat kerget a kos a 3 sávosnak megfelelő főutcán, mert azok nem hagyták békén, mögöttük meg az állat gazdája próbálja valahogy megoldani a helyzetet). Természetesen du 1-től 5-ig minden zárva, úgysincs senki a városban alapon. 

Első délután tehát megtekintettük a helyi vízesést, ami nem volt utolsó gondolat. Kicsit ismét bejárattuk magunkat, a másnapi túrára.

Amilyen kellemetlen volt az idő érkezésünkkor, másnapra annyira csodás ősz lett. 

A túra nagyjából 6 óra a Laguna Torre-ig, ami ismét egy gleccserbe torkollik, csak megközelíteni nem lehet. Az út ismét patagóniai síkság, tehát föl s le, de a látvány mindent megért. :) Remélem a képek magukért beszélnek, nem kell hozzáfűzni semmit. Annyit talán mégis, hogy természetesen itt is erdőtűz pusztított gondatlan turistáknak köszönhetően, de ennek már 10-12 éve. Nincs róla pontos feljegyzés, úgyhogy szájhagyomány útján ennyi ideje volt, de el kell mondjam: semmi különbség a 2 éve leégett Painéhez képest. Állítólag szumma 50 évre van szükség a regenerálódáshoz. Hát well...

Késő délután estünk vissza a szállásra, ahol némi vacsora után rápihentünk az utolsó túrára a Laguna Los Tres-hez. Éjszaka azonban arra keltünk, hogy szakad az eső. És ezt reggelig folytatta is. Még reggeli közben erősen gondolkoztunk, hogy hogy lesz ez a túrázás dolog aznap, de magunkra vettük az eső elleni dolgokat (azért nem írom, hogy kabátot, mert bizony esőnadrágot is húztunk), táska becsomagol, és indulás. Apropó táska. Isi rögtön első találkozásunkkor ellátott mindenkit egy szemetes zsákkal, ugyanis mint kiderült a szél miatt az akármilyenhiperszuperül impregnált hátizsák sem fog semmit megvédeni. Úgyhogy bélésnek épp jó a kukás zsák. Senki sem tiltakozott.

Így meneteltünk egészen a Campamento Poincenot-ig, ahol ugyan nem esett, de széllökések és hideg fogadott minket. Ekkor már egyértelműen látszott, hogy a füstölgő hegyet ma nem nézzük meg, legfeljebb a felhőit. Hogy miért füstölgő hegy az indián neve? Mert szinte mindig felhők takarják a csúcsot. Ennek tudatában én ismét leváltam a csoporttól, és Isivel elindultunk visszafelé. Alig tudtuk magunk mögött a Rió Blanco-t, amikor elállt a szél, és az idő kellemessé vált. Mindez 10 percnél többe nem telt. Innentől kezdve rövid ujjú póló, napsütés az út végéig. Beszélgettünk, fotóztam, ő madárhangokat utánzott, és jó alaposan megnéztünk mindent. Mire a Laguna Caprihoz értünk (kb 30-45 perc) már ismét felhőbe borult a nagy hegy. A tó partján ebéd, lazsálás... egyszerűen csak élveztük a tájat, amit néhány kacsa tarkított. Később találkoztunk a helyi harkállyal is (bal lent, ahol a teljesen fekete punk a tojó, a vörös punk a hím), valamint a helyi papagájokkal, és hát természetesen a királyi lámákkal. 

Habár őfelségeiket az első képen lehet tüzetesen megtekinteni (na az is egy látvány volt, amikor a lámákat az autóhoz kötve vezette a matét szivornyázó helyi lakos, aki kb 3 percenként üvöltött a mögöttük szaladgáló kutyájának, h takarodjon haza, majd leparkolta a lámákat, kiszállt, illedelmesen köszönt nekünk, és üvöltött tovább a kutyával), első találkozásunk mégiscsak az utolsó túrához kötődik. 

A hegységben nem szabad lovakat használni, mert a patkójuk tönkreteszi a talajt, így alpakát használnak erre a célra. Vagyis kivéve a királyi lámákat, akikkel mi találkoztunk. Mi mentünk lefelé, ők hegynek fel 2 ember vezetett 2 lámát. A 2 embör 2 nagy hátizsákot cipelt, izzadtak is rendesen alatta. És a lámák? Semmit! Meg is állapítottuk Isivel, hogy ez kérem a láma élet, hogy még külön hordárral is utaznak! 

Amúgy El Chalténban derült ki, ahol is újabb pénzváltási problémába ütköztünk, hogy az argentin állampolgárok nem kapnak valutát. Semmilyent... még akkor sem, ha abban fizetnek nekik bankon keresztül, ők akkor is csak Pesot tudnak felvenni a bankból. Chilében sem válthatnak pénzt, ezért kérvényt kell benyújtani, ha valaki mégiscsak nyaralni szeretne menni, ahol mindenféle kérdésre kell válaszolni a jövedelmeddel és lábméreteddel kapcsolatban. Majd miután mindez megvan, a kormány nemes egyszerűséggel megtagadja a valuta kifizetését. Ennek persze az az eredménye, hogy virágzik a fekete piac, és míg a hivatalos árfolyam kb 8 Peso - 1USD, addig éttermekben, szállodákban, és egyéb helyeken 9.5-11.5 Pesot is megadnak a kemény valutáért, és természetesen az sem gond, ha Pesoval ÉS dollárral fizetsz. Mindent meg lehet oldani. 

Következő nap a könnyes búcsúé volt, hiszen indultunk vissza El Calafatéba, ahonnan a rákövetkező nap repültünk Buenos Airesbe. Az El Calafate-i reptérről még annyit, hogy közvetlen járatokat fogad pl. Londonból és egyéb nagyvárosokból. Ezen kívül pedig elmondanám róla, hogy:

1. akárcsak az El chalténi buszpályaudvaron, itt is extra díjat kell fizetni, ugyanis a reptér magán kézben van (vagy az egyházéban, erre nem jöttem rá, hogy ezt poénból mondták-e)
2. elméletben 15-20kg a feladandó csomag limitje, de amíg Juan meg tudja emelni, addig nincs gáz. Ugyanis Juan a csomagszállító sáv helyettesítő terméke. 

És mielőtt megírnám az beszámoló befejező részét a Buenos Aires-ben eltöltött másfél napunkról, és a hazaút utáni hétről, íme egy utolsó kép a füstölgő hegy vidékéről. Csak nektek  ;)

Last Night

A nap zenéje: The Mar-Keys - Last Night
Mer olyan kis vidám.

Budapest, Budapest, te csodás

Bocs a kis kitérőért, a Dél-Amerikai beszámolót folytatom hamarosan, de nincs kedvem mindenkit külön kérdezgetni, FB meg letiltva.
Szóval valaki kérdezte, hogy mégis mit kellene megnézzen Budapesten, ami nem feltétlen a "kötlező turista program".
Íme az én listám, de örülnék, ha segítenétek kiegészíteni. :) Kíváncsi vagyok Ti mit mutatnátok meg, ami nem az Országház, a Budai Vár, a Széchenyi Fürdő vagy a Hősök tere.

• BME kert, Egyetemi Könyvtár, K-épület, CH-épület
• Bartók Béla út
• Művészetek Palotája és szemben a Kopaszi gát
• Pótkulcs
• Fiumei úti sírkert
• 4/6 villamossal városnézés
• Országos levéltár
• Iparművészeti Múzeum
• Király utca (habár ez már a turistacélpont kategória alá esik)
•  ...

A nagy út IV. rész - El Calafate, Perito Moreno

Így hogy megint nincs szél, és itthonlétre kényszerültem, folytatjuk tovább az utazást Argentínába.

A reggel korán indult, mert el kellett érni a menetrend szerinti buszt El Calafatébe, a megállót pedig 1 óra buszozásra találni a tábortól. Nyilván reggel 8-kor indul a menetrend szerinti járat. A megállóig tartó úton próbálták az embereket ébren tartani, ugyanis mindenki tudta, hogy puma vonulási időszak van, úgyhogy mindenki ugrott, amikor a busz lassított, hogy hátha egy puma. Aztán kiderült persze, hogy borz vagy nagyobb kátyú. :D de a lényeg, hogy időben megérkeztünk a buszmegállóba, ami egyben a chilei határ is. Itt mindenki megkapta a névre és helyre szóló jegyét, és nyomás a busz. 

Mikor a busz megtelt, ajtó bezárult, gurultunk 10m-t, majd a sofőr kiparancsolt mindenkit a buszból, hogy akkor a határbódéba legyünk kedvesek befáradni, és szépen kijelentkezni Chiléből. Ezt a mozzanatot senki nem fogadta kitörő örömmel, ugyanis jéghideg, csontig maró szél fújt. De legalább mindenki befért a házikóba. Miközben az 50-60 fős busznyi ember szépen sorba állt, a sofőr a másik ablaknál lecsekkoltatta az utaslistát. Nekem szerencsém volt, mert a sor elején voltam, így amíg a többiek mosolyogtak  határőrökre, én beszereztem az első épkézláb képeslapokat Chiléből, valamint egy túratérképet is (hátha még visszamegyek ;) ). De be kell vallani, itt lehetett egyedül értelmes képeslapot kapni. Még Santiagoban is rosszabb volt a felhozatal, mit itt a világ végén (apropó... az utat Punta Arenas-tól Painéig tényleg Ruta del Fin del Mundo-nak, vagyis a Világvége útnak hívják).

Szóval buszba vissza, majd kb 5 perc buszozással átgurultunk a határon. Vagyis az argentin határbódéig, ahol ismét mindenki kiszállt, sofőr is, és bebocsátást kértünk Argentínába. No de azért a határbódéról ejtenék pár szót, mert az nem volt mindennapi. 

Szóval az argentin oldalra érkezve szembetaláltuk magunkat a lent ábrázolt házikóval, és 3 kiszolgáló épülettel. A házikón kemény 2 ablak volt, ez látta el az ügyfélszolgálat világítását. A maradék kiszolgáló épületekben éppen pár kiskatona a lovakat abrakolta illetve az ajtó nélküli budival foglalatoskodott (nem termelt, takarított). Belépvén 3 kiskatona ült 3 asztal mögött. Mindhárom egy-egy falból kivágott lyukban, ami olyan sötét volt, hogy csak a bakancsuk orrát lehetett látni az ajtóból. A középső lyuk mellett, a külső falon szolgálati telefon. 

Az egyik lyukhoz tereltek minket, a másik fölött az állt, hogy "Vám" a harmadikhoz pedig a buszsofőr tántorgott el. Itt ismét leellenőrizték az utaslistát, valamint az utasoknak pecsétet osztogattak (szigorúan a Chiléből kilépő pecsét mellé, nem ám csak úgy akárhova). Ha azt gondoljátok, hogy ezt a műveletet számítógép segítette, tévedtek. Ez még bizony a könyvbe beírós módszer volt. 

Amerikai, ausztrál és új-zélandi állampolgároknak belépési díjat kell fizetniük (ez azért van, mert ez a 3 ország mind Chile, mind Argentína lakosaira kirótt 30 USD díjat, és a másik oldal meg úgy érzi, hogy akkor úgy tisztességes, hogy ők is beszedjenek ugyanennyit). Ezt az arra kötelezettek interneten keresztül tehetik meg. Lassan gondolom kezditek kapizsgálni, mi is történt. Igen, az egyik amcsi jómadár elfelejtette befizetni a díjat. Így nincs pecsét. Neki vissza kell mennie Chilébe, hamár onnan jött. Úgyhogy a pecsételés végeztével ismét buszba szálltunk Chile felé. Itt szegény flótást kiraktuk, hogy oldja meg a megoldhatatlant (elvégre Chiléből már eljött, és ha vissza akarna menni, akkor oda is fizetni kéne neten keresztül, és mint említettem , a távközlési opciók igazán korlátozottak az adott területen (magyarán nincs)). Míg ez a röpke gondolat átfutott többünk agyán, addig a sofőr kipakolta a megfelelő csomagot, és pattant is vissza a vezetőülésbe, hogy akkor irány Argentína. De eddigre még egy utas úgy érezte, hogy neki jobb dolga is van, mint a buszban várakozni, így lepattant a buszról, eltűnt jobbra, és a busz indulásáig elő se került. Ekkor gondolta kicsiny csoportunk, hogy talán azért szólni kéne a sofőrnek, hogy valaki hiányzik (hamár ennyit bajlódott az utaslistával). Mondtuk is Isinek, hogy mi a szitu, ő meg megdumálta a buszsofőrrel. Mire a busz kb megállt, az üres hely melletti utas is feleszmélt, és nagy elánnal kezdte magyarázni, hogy "de hiányzik a férjem!". Ezt nem lehetett már nevetés nélkül megállni. :D És hogy milyen is volt a busz hangulata? Lentebb a képek.

3.5 óra pampa után (tényleg azt sem tudod, hogy mi van odakint, ugyanis a semmi közepén visz az út, nagyrészt egyenes, és ha ez nem lenne elég, egy szem fa sincs, csak bokrok, tehát még azt sem lehet megmondani, hogy fúj-e a szél... oké azért a szellőztető rendszer elárulja..), megérkezik az ember El Calafate szép városába. A városról nincs mit mondani. Mélypont. Turisták százai cirkálnak, boltból csak olyan van, ami rájuk szakosodott, pénzt váltani képtelenség (a bankautomatáknál legalább 20 percet áll az ember sorba, és mire odaér az automaták általában üresek voltak, pénzváltókunyhó meg nincs, vagy nincs nyitva, de a pénzváltásra még a következő részben kicsit visszatérünk), túrafelszerelés horror árakon kapható (ezt már csak hobbiból nézegettük Angelával, miután Puerto Varas-ban kiderült, hogy Svájcban olcsóbb megvenni a hátizsákot, amit kinéztem), és mindenhol a gleccsertúrákat, valamint a 40-es úton való buszozást reklámozzák. Ennyi. Ja igen.. állandó, csontig hatoló, jéghideg szél. Még a legszebb napsütéseben is megfagy az ember. 

Az egyetlen, ami jó emlék El Calafate-ból az a kaja. Meg Isi nagy szemei, amikor meséltem, hogy kipróbáltam a tejes mate-t (mint kiderült, ha az ember leküld kb 2 deci tejet, majd rá kb 3 deci mate-t - ez utóbbi nem kunszt, ugyanis kb víz helyett szivornyázzák a helyiek-, az bármilyen hashajtóval felér).

Szóval a kaja Argentínában mint tudjuk a steak. Első este mégsem azt ettünk, hanem emilyen egytálételt, ami vagy bárány, vagy marha raguként elkészítve, rajta krumplival vagy tökkel, majd sajttal szépen megsütve. Mint az ábra is mutatja, nem kis adag, és nagyon tömít, de isteni. És hát természetesen a friss cipó némi majonézes kencével előételként. Ezt mind Chilében, mind Argentínában élből kaptuk az éttermekben.

De azért másnap el kellett menni egy steak-re is, mely szintén megtalálható a képen. Nos, ez egy 2 személyes adag volt, különböző állatrészekkel. Az ötlet amúgy nem utolsó, hogy a egy ilyen melegítőn szolgálják fel a húst. Élből kicsit alsó határosra grillezik (ezzel természetesen a biztosítási főmufti nem tetszését kiváltva... habár nem emlékszem olyan pillanatra, amikor neki úgy igazán tetszett volna vmi saját viccein kívül..), és a tálaló aljába meg néhány faszenet raknak. Ergo mire odáig jutsz, épp jó lesz a hús. A krumpli pedig "spanyol burgonya" névre hallgat, de bármelyik amerikai büszkén mutogatná chipsnek. :) A desszerten pedig Daviddal osztoztunk, végre érett, friss gyümölcs, és a calafate fagyi. Többen mondták, hogy a calafate őket az áfonyára emlékezteti, szerintem semmi köze hozzá. Van egy igen kellemes íze, meg némi kesernye utána, szóval ha meleg lett volna, isteni szomj oltó. 

Noh, de hát az ember nem enni megy El Calafatéba, hanem a Perito Moreno gleccser miatt. A gleccser további 80 km-re található a  várostól, és nagy buszok viszik az érdeklődőket. A nagy attrakció a gleccsertúra, amiből is  kétféle van. A kicsi, meg a nagy. Mi a kicsin vettünk részt. Először buszoztunk vagy 1 órát, ha nem többet, utána hajóval a gleccser déli lábához, itt 10 perc után elértük a hágóvas felszerelő helyet. Már itt látszott, hogy ez a túra fájdalmas lesz. A hágóvasat adják, és igen szakavatott emberek szerelik kb 3 perc alatt bárki lábára. Még azokéra is, akik sportcipőben próbálkoznak (no komment, de igen amerikaiak voltak). Alapból 65 éves kor fölött nem vehet rész senki a túrán, ezért a mi csoportunkból a főtótumfaktum meg a neje egy külön túrán vettek rész, amiről utóbb kiderült, hogy valszeg sokkal jobb volt, mint a miénk. Kivéve a gyevi bírót! És mit ad Isten, épp egy ilyen mindenható házaspár jutott a mi csoportunkba is. (Alapból a csoport max. 20 fős.) A szabályokat szépen elmesélik az elején:

• Mindenki egyenesen tartsa a lábát, ugyanis a hágóvas csak akkor fog, egyébként csúszkálsz. 
• Ne próbálj a lábujjaiddal felfelé kapaszkodni, mert nincs a hágóvas orrán tüske, úgy meg nem fog. 
• Lefelé jövet ne dőlj előre, mert a tested a fejed után megy, és igen érdekes, de nem kívánatos helyeket fogsz megtekinteni, tekintve, hogy alattunk a gleccser vízhálózata fut. 

Ettől függetlenül amerikai barátainak ez nem igazán sikerült... A túra ezért lassú, és az ember már unalmában csinál fotókat. Amikor az útvonal végére érkeztünk 1 kemény óra után, gleccserjéggel hűtött whisky-vel valamint Alfajorral kínáltak. Nyilván előbbire fent említett barátaink olyan sebességgel csaptak le, mint gyöngytyúk a takonyra. Utána meg küzdelem volt lehozni őket a gleccserről... nem részletezném. Az alfajor viszont finom. Ez amolyan Pilóta keksz argentin módra, ugyanis a kakaó krém helyett egy Dulce de Leche nevű dologgal töltik, ami a Nutella helyi helyettesítő terméke, és nincs is mogyoró íze, hanem inkább a karamellizált sűrített tejre emlékeztet.

Ezután ismét buszba be, némi buszozás, és további 1 órában megtekinthettük a teljes gleccsert. Amúgy a Perito Moreno arról híres, hogy az egyetlen gleccser, ami még növekszik. És valóban, annyira előre tud csúszni, hogy elzárja a déli és az északi részt egymástól. (Amúgy eleve érdekes, hogy a déli féltekén kb. London magasságában található.) Mivel folyamatosan mozog - a közepe sokkal gyorsabban, mint a széle, ezért oda nem is lehet menni, csak expedícióknak-, kb folyamatosan lehet hallani, ahogy törik a jég a gleccser belsejében, meg kb 5-15 percenként a frontvonalnál. Kifejezetten sajnáltam, hogy csak 1 órát tölthettünk itt, ugyanis rámpákat építettek a domboldalba, így szinte az egész gleccserfront megnézhető közelebbről is... már ha az embernek hagynak időt. Így csak gyorstalpalás volt... Tökéletes esélytelenségemet az alábbi képek is mutatják, ugyanis még a nagylátószögű lencsével (jó, jó, valszeg egy FX vázzal azért sikerült volna, de az egy későbbi beruházás) sem lehetett az egész gleccserfrontot egy képbe tömni.

Szóval az én tanácsom ennyi: hagyjátok ki a gleccser túrát, és nézzétek meg a "partról" nyugiban. A 70m-es gleccser hangja minden percet megér!
A következő epizódban pedig megtekintjük a Fitz-Roy hegységet és El Chaltent, amiről némivel több lelkesedéssel fogok beszámolni. ;)

A nagy út III. rész - Torres del Paine

És folytatjuk utunkat Patagónia szívébe, a Paine középhegységbe. Igen, ez volt az a rész, amit a legjobban vártam. Négy évszak, szél, Ecocamp, hütte-túra. Ennyi volt az elvárás. De talán folytassuk onnan, hogy megérkeztünk Punra Arenas repterére. 

Mint sejtitek, Punta Arenas nem a világ közepe, ennek ellenére sok dél-európai repteret megszégyenít. Itt találkoztunk először Isidorával (Isi a továbbiakban), aki a továbbiakban vezette a kis csoportunkat. A nap további része egy 3.5 órás buszozással indult Puerto Natales-ig (azért csak ennyi, mert pár éve leaszfaltozták az utat, előtte 8 óra volt föld úton). Ez idő alatt 1 darab megállót lehetett találni, benzinkút sincs. Ami még megfigyelhető egy jó darabig az a víz, a viszonylag alacsony és hajlott fák (igen, van fa, nem kell 500 km-t utazni ;) ), valamint a rengeteg bari. De komolyan... már csak azért is el akarok menni Wales-be, hogy megnézzem ott mennyi barival dolgoznak.. kell összehasonlítási alap. A kérdésre, hogy mégis mit csinálnak velük itt a semmi közepén, a válasz csak annyi, h tenyésztik. Sajnos Puerto Natales megtekintésére nem volt idő, itt csak regisztráltunk az Ecocamp-be, pedig valószínű 1-2 órát megért volna. Ezért a lenti 4 képre futotta csak.  

Szóval utaztunk tovább, a tábor nagyjából további 2 óra, ha jól emlékszem. Ami egyből kiderült, hogy térerő az márpedig nincs, és nem is lesz. Puerto Natales-t elhagyva, nagyjából 10 perc után megszűnik a világ, ahogy ma ismerjük, és visszatérünk a mobil telefontól, okos telefontól, internettől és konstans kapcsolattartástól mentes világba. Ha őszinte akarok lenni, már régóta hiányzott... 

Megérkezve a táborba mindenki megkapta a dómját (emilyen iglu szerű építmény). Vagyis kihagyhattuk a sátorépítést, és még hőszigetelés is volt. (erre még visszatérünk) Ami miatt az Ecocamp nagyon érdekelt, az az ötlet volt: milyen is az elit sátrazás. Nos, elmondhatom a következőket: 

1. Hálózsák helyett rendes ágyban alszik az ember.
2. Mindig van meleg víz és tiszta zuhany (!!!!), valamint kapsz törölközőt is.
3. A pottyantós WC dizájner. DE a pottyantós mivolta miatt  nemcsak az amerikai csoportoknál ütötte ki a biztosítékot, de a svájciaknál is némi problémát okozott. 
4. Ha szerencséd van, akkor nem a külső körön fekvő dómot kap az ember, így a szél nem fúj át a hőszigetelésen.
5. Vacsorára minden nap 3 lehetőségből lehet választani előétel, főétel és desszert kategóriákban. Az adagok óriásiak, és nagyon finomak. 
6. Az ebédet a túrára magadnak csomagolod, és azt választasz, ami tetszik, a frissen készített avokádó krémtől a sült marháig, friss gyümölcsön keresztül, akármit. 
7. Esélyed van feltölteni az akkukat. (Ugyan szemfülesnek kell lenni, mert a konnektorokért mindig nagy a verseny, de megoldható.) 
8. Minden nap friss virágokkal díszítik az ebédlőt (itt elgondolkoztam az eco-dolgon, ugyanis a virágok és gyümölcsök Santiago-ból jönnek...)

És hogy milyen a dizájner pottyantós WC? Nos úgy néz ki, mint egy normál WC, csak nincs tartálya. A lefolyó része viszont le van zárva egy kis fedéllel, amit egy pedállal lehetett nyitni és zárni. Ha az ember lenyomta a pedált, akkor kinyílt a fedél, és a termék eltűnt a mélyben. Ha felfelé emelte az ember a pedált, akkor némi vizet lehetett engedni a csészébe. Cseles, de akkoris csak pottyantós WC, és a szagok megelőzésére nem alkalmas. Dehát Istenem! Amúgy hamár a WC-nél tartunk: Chilében viszonylag kevés helyen szabad csak a WC papírt a csészébe dobni. Általában belefutottunk a kiírásba, hogy semmit ne dobjunk a csészébe, még a WC papírt se. Habár ezen később ment az agyalás, hogy lehet mégse úgy értették. De ezt már nem fogjuk megtudni. 

Amúgy visszatérve az Ecocampre és a vendégeikre. Alapból 2-3 féle túrázási program van, amit foglalni lehet. Egyébként meglepő, hogy mennyi amerikai van, és hogy még az idősek otthona is szervez kirándulásokat. (Ezen tényleg nagyot lestünk, ugyanis a vacsoránál látszott, hogy ők biztosan nem fognak túrázni. Isi ekkor mesélte, hogy őket busszal szállítják ide-oda. Nos... élmény lehet a földúton száguldozva minden turi dolgot megnézni, és minden WC-nél megállni... de az ő dolguk.) Szóval finom vacsora után szundi (az első este a külső körön kaptunk dómot... hideg volt), másnap pedig indulás a W-túrára. 

A W-túra 4 nap, mi is ennyi idő alatt tettük meg. Az első nap az ú.n. patagóniai síkság, egészen a Los Cuernos menedékházig. Az idő remek volt, 20+ fokok, napsütés. Szebbet kívánni sem lehetett. Út közben a Lago Nordenskjöld, a Cuerrnos del Paine (ezek a fekete csúcsú hegyek) valamint kondorok megtekintése a program. 

Éjszakázás a menedékházban. Komolyan mondom ez egy élmény volt. Még sose aludtam a 3. emeletén egy emeletes ágynak. :D Nem vicces. :D A menedékházból a Paine Grandét lehet nézni, napozni, vagy fürdeni a jéghideg tóban. Tekintettel a meleg időre egész este lavinákat lestünk. Vacsi, szundi, reggeli, és másnap tovább. 

A 2. nap kicsit keményebb. Főleg mert hosszabb és mert a kilátó pontig felfelé kell menni, de az idő ismét kellemes volt, szóval nincs min nyiffogni. A csoport nagy része ismét versenylovasat játszott, úgyhogy én leszakadtam a kilátónál. Ők még mentek tovább (mint utóbb kiderült a maradék 1,5 órát felfelé ők sem bírták, ugyanis a vezető még náluk is gyorsabb volt... LOL.... így szegény Gonzalot onnantól kezdve csak Speedy Gonzales néven emlegették), én Isivel még élveztem vagy egy jó fél-egy órát a napsütést, a Paine Grande fölötti felhőket meg a lavinákat, mielőtt tovább indultunk a Pheoé tó partján fekvő menedékház felé. Így én is nyertem kis időt fotózni, a többieknek sem kellett állandóan rám várniuk, és mindenki boldog volt. 

Amint visszatértünk a lagúnák mellé, máris megérkeztünk a leégett erőbe. Lehet, hogy már mondtam, de a fél erdő leégett 2012 februárjában (vki WC papírt égetett egy sátorozó helyen a Lago Grey mellett (ez még 1 napos gyalogútra volt) - ugyanis nem szabad a WC-be dobni, meg elhajigálni, hanem mint a kutyusoknál szépen összegyűjtöd és viszed a menedékháznál lévő kukába -, és kicsit lángra kapott az erdő... az egy hetes, 140 km/h-s szél nem segített sokat az oltásban), és most holdbéli táj (lásd középen), ahogy regenerálódik. 

Ahogy az ember átkel a türkiz kék vizű Pheoé felé a táj és az időjárás is megváltozik. Konstans szél. Ennyit tudok mondani. Hideg, konstans szél. A menedékház pedig modernebb az előzőnél, internetezni is lehet horribilis pénzért, viszont a kaja rosszabb. Valamit valamiért. 

A 3. napból leginkább a szél maradt meg. A túraútvonal a Lago Grey mellett vezet, és a szél folyamatosan a gleccser felől fúj. Hideg és tart. Komolyan nehéz lenne leugrani bármilyen szikláról és a tóba vetni magát az embernek. Isi annyit mondott, hogy nem lesz probléma a hajóval, ne aggódjunk, menni fog. Ez kb. 60km/h-s szélnél tett kijelentés volt. Itt felmerült, hogy mégis mi a "nagy szél" helyi viszonylatban. A válasz: amikor már nem tudsz állni, az. Mi azért hősiesen küzdöttünk egy-egy fotóért már így is. 

Szóval kb 1.80 magas harangvirág mezőkön keresztül folytattuk utunkat. Az út vége felé látszott, milyen lenne az erdő, ha nem égett volna le (bal oldalt, középen). A Grey menedékházban megpihentünk, majd felszálltunk a hajóra, és kb 1 órában elhajókáztunk a Grey gleccser előtt, a tóból halászott gleccser jéggel hűtött pisco sour-t kortyolva. ;) 

A gleccser nem a legnagyobb a régióban, de nekem ez tetszett a legjobban. Lassan mozog, így nem törik le belőle annyi, mit az argentin Perito Mornenoból, de épp ezért sokkal izgalmasabbak a színei (minél öregebb a gleccser, annál több sötét kék csík van benne, mert annál sűrűbb a jég) és formái. Van ideje alakulni. Ennek ellenére mégis pont a szemünk láttára szakadt le egy nagy darab belőle. :)

Szóval itt a vége a 3 napos túránknak, visszahajóztunk a tavon, utána kisbusz, Ecocamp. Innen indultunk a híres Torres del Paine lábához a következő nap. Nos... mikor máskor lett volna felhős, ha nem aznap? Röviden: a három gránit csúcs mind felhőben volt. Ennyi. Szóval maradnak a képek az útról.  

Három képre hívnám fel a figyelmeteket:

• középen a felső kép, ami a Calafatét ábrázolja. A bogyó kifejezetten finom, és a fagyi, amit az argentinok csinálnak belőle? Nyammmm. 
• középen alul, a madarat, ami a tőle balra lévő képen is fellelhető. Hogy hogy tud aludni egy ilyen gyors folyású folyó közepén... fogalmam sincs. Mi Gonzaloval nem értettük egymás szavát a folyótól...
• jobb alul a fát, ami igenis csavarodva nő... 

Utolsó napunkon pedig a vasárnapi sétát tettünk az indiánok földjén, vagyis a síkságon. Hogy mi maradt utánuk? Néhány rajz, mint az alábbi is. 

Ezen kívül pedig ennyit a többiekről. Guanacho forever! :) Nagy arcok ezek a lámák, ugyanis nem lehet őket háziasítani, mert kiugrálnak a kerítés mögül... kivéve a gyerek lámák. Ők még nem elég erősek, így ha kerítés mögé születnek, akkor ott is maradnak egy darabig. Szóval a guanacho mamák nagyon okosan kerítés mögött hozzák világra a kis guanachokat, így egész ovit felépítve. :D Szerintem ez mindent elmond.

És mint már sejtitek, a legközelebbi posztban elindulunk Argentínába. De nekem Paine marad a legjobb élmény az útról. Úgyhogy az utolsó kép legyen a Rio Paine vízesése háttérben mindhárom gránit kapuval, a Torres del Paine-vel.

A nagy út II. rész - Puerto Varas

Tehát ismét repülőre szálltunk, és indultunk délnek. Ulticélunk Puerto Varas volt, egy kis halászfalu Dél-Amerika 3. legnagyobb tava mellett. (Itt mesélhetnék Puerto Montt-ról is, de nem fogok, mert érdemi dolgot nem találni, hangulata nem sok, ellenben rengeteg a turistákra szakosodott bolt, ahol irdatlan mennyiségű pénzt el lehet költeni. Két dolog maradt meg összesen, éspedig hogy mind az óceán, mind az Andok látszik, és hogy ha egy város hangulata egyszer elveszik, akkor lehet pedálozni, hogy visszanyerje, de nem fog menni.)  

Tehát Puerto Varas, a kimondhatatlan nevű Llanquihue tó partján. A falu leginkább arról híres a németek között, hogy az ember "Kaffee - Kuchen"-re tud beülni délután Chile déli részén, és a sütit tényleg "Kuchen"-nek írják és mondják, nem vették át a spanyol nevet, valamint, hogy innen lefelé, az már Patagónia.  

Nekem bejött a falu. :) Anno sok német települt be, így a '20as évek német építészetét tükrözi a kisváros nagy része (lásd a kis spalettákat), és a  lakosok valamint a város is nagy hangsúlyt fektet mid a régi épületek felújításra, mind azok megmentésére, valamint hogy az új szállodák (nagyrészt ezek épülnek) is szépen belesimuljanak a környezetbe. Magasabbak ugyan, de pl ugyanúgy fa borításúak. Ezen kívül vannak házak (mint a képen is látszik), ahova be lehet menni, és meg lehet nézni, hogy milyen is volt belülről. Mint fentebb is írtam, a lakosság nagyon hagyományőrző, így vannak helyek, ahol még a bevándorlók ruháit is kiállítják. Ezen kívül szerintem mindent elmond, hogy a városkát legjobban leíró kiadványt egy naptársorozat alakjában találtam meg, ahol kb. "Nagyi konyhája" alapon Inés Brigída Kochemeier mutatja be a tipikusan német sütemény készítését némi chile-i csavarral, és némi mesével a családról, valamint képekkel a faházakról. (Ha egyszer lesz energiám, lefordítom a recepteket, mert azért a chilei Apfelstrudelt meg Streuselkuchen-t ki kell próbálni!) Amúgy Angelával viszonylag sokáig kerestük a megfelelő kiadványt, és nagy örömömre ezért a kézművespiacot is többször bejártuk, valamint a könyvboltba is betértünk (abba az egybe, ami a városban van). Arrafelé úgy tűnt szeretik a könyveket... az egésznek inkább olvasósarok hangulata volt (ezt később Argentínában is megfigyeltem), mintsem igazi könyvesbolt. Kissé kaotikus, de kellemes, otthonos hangulatban lehetett nézelődni, válogatni, beleolvasni bármibe (ami be volt csomagolva, azt is kibontják szó nélkül), miközben jöttek-mentek az iskolakönyveket vásárló helyiek.

A kézműves piac természetesen a főtér mellett van (Plaza de Armas), és nagyrészt saját készítésű sütiket, kötött holmit és mások által gyártott kozmetikumokat lehet beszerezni. Tekintve, hogy a piac pici, így nincs fotó, mert nem volt hova elbújni a sátorban. 

Apropó... sátor. Általánosságban tudni kell, hogy a chileiek szerint Chile fölött a legvékonyabb az ózonréteg (azért mondom, hogy szerintük, mert nem ellenőriztem), ezért 30-as naptej alatt nem létezik napvédő krém, ők minimum 50-essel rohangálnak, és náluk kb ez annyira természetes, mint nálunk a szúnyogriasztó krémek. Ami bizonyított tény, hogy nagyon ocsmány mód le lehet égni, ha nem keni magát az ember rendesen (nekem az egyik karom, Angelának a nyaka bánta a feledékenységünket). Ezért van az is, hogy a piac sátorban vagy épületben van, szabadtéren csak néhány embert látni árulni.

Amúgy alap építkezési anyag a fa, aminek fő oka:

1. ellenáll a földrengésnek, amiből arrafelé van elég, 
2. szigetelni nem igazán kell, mert nem fagy, csak ködös, meg esik (de azt 9 hónapon át)
3. a betelepüléskor úgy voltak vele, hogy aki több fát vág ki, annak nagyobb földje van. Így mára sikeresen elérték, hogy néhány fafajta a kihalás szélére sodródott, úgyhogy van miért igen hősiesen küzdeni. 

Szintén érdekes, hogy az állam úgynevezett nyugdíjas negyedeket épít (szintén fából), ami alakra teljesen egyforma, apró házakat jelent. Nyilván színükben különböznek, így helyiek elmondása alapján házszám helyett a "harmadik sárga ház jobbról" alapon tájékozódnak. Totál nőbarát, ha engem kérdeztek! ;) (Sajnos ezeket megint csak kisbuszból láttuk, így nincs kép.)

A a helyiek nagyrészt halra vagy turistára szakosodtak (mily meglepő), előbbiből a lazac a főtermék, ugyanis Chile állítólag a világ 2. legnagyobb lazac export országa, habár a lazac nem őshonos halfaj. Alaszkából importálták, és mára ott kissé túltenyésztették őket, úgyhogy egy-egy betegség az egész populációt ki tudja irtani, és kezdhetnek mindent elölről. 

Ebből persze adódik, hogy a hal ismét csak főfogásként szerepelt a menün, én meg nyilván kipróbáltam ;) Az első az kérem chilei tőkehal tintahal tintájából készült mártásban (ennek inkább a színe izgi, az íze nem annyira markáns) és tintahal karikákkal, a második, pedig tengeriherkentyűtál 2 személyre (a tört lazac némi ráolvasztott sajttal, a királyrák, valamint az előételként felszolgált lazac ceviche - egy citromos lében, némi hagymával, paradicsommal és fűszerekkel érlelt előétel - verhetetlen, már annak, aki szereti az ilyesmit, aki nem, az menjen Argentínába, vagy próbálja ki a helyi steak-et :D). Nekem érdekes volt, hogy a köretet mindig külön kellett rendelni, és külön tányéron is jött. 

És asszem itt a vége a városnézésnek... oké, még egy gyors visszautalás az első kép bal felső sarkára, ami a buszpályaudvart hivatott dokumentálni, és mielőtt még a költői szabadságra gondolnátok, az oszlopokon egy kis tető volt, mögötte pedig semmilyen pályaudvarra utaló épület. Helyi guide elmondása alapján - aki egyébként egy Stuttgartból 4 éve odaköltözött lány volt - a busz úgy működik, hogy megállsz az utcán, és a megfelelőre felszállsz. (Valahogy sokan mégis autóval közlekedtek...)
No de most tényleg vége a városi életnek, ugyanis rövid Puerto Varas-i időnk alatt még túráztunk is, na nem sokat, és mint tudjátok túráról mesélni nehéz, úgyhogy már nincs sok hátra. :)

A várossal szemben az Osorno vulkán, a maga 2600m-ével, illetve tőle jobbra a Calbuco (utóbbi kitört nem olyan régen, úgyhogy nem híres, mert nem gúla alakú... mit mondjak). Nagyjából két délelőtti program volt a két túra, melyből egy a Pérez Rosales Nemzeti Park végigkocsikázást jelentette (őszintén megmondom, mindenki szívesebben gyalogolt volna), ahol megtekintettüka Pertohué vízesést, valamit a Todos los Santos tavat, majd buszoztunk az Osorno feléig (ez extrém hosszú időbe telt, ugyanis a kisbusz nem igazán bírta a terhelést, és folyton fel akart forrni a hűtővize :D ), ahol kb 30 perces sétát tettünk. Ez itt a nagyon turi rész volt, de azért nem volt vészes.
Másnap pedig a száraz esőerdő volt a cél a Calbuco oldalában. Itt találkoztunk először az ú.n. patagóniai síksággal.... ők síkságnak hívják, mert átlagban sík. De amíg az átlag kijön, addig azért meg kell néhány dombot fel és le mászni! A száraz esőerdő annyit tesz, hogy nem szakad folyamatosan az eső, ellenben igen kellemes dunszt van, holott meleg igazán nincs, és hol jön, hol megy a felhő. Az Alerce Andino Nemzeti Park elsősorban a fáiról híres, amik fotózhatatlanul magasak. De azért remélem valamennyire átjön a hangulat. (A jobb alsó sarokban látható pókháló meg csak hab volt a tortán, merthát milyen pók sző már ilyen gúla formájú, össze-vissza hálót, ráadásnak KÉK-ben???)

A fenti képpel búcsúzok a tóvidéktől, amit sajnos 3 nap után magunk mögött kellett hagyjuk, de őszintén szólva bármikor visszamennék!

A nagy út I. rész - Santiago de Chile

Hát ez nap is eljött. :) Végre nagyjából a helyére kerültek az élmények, szóval elkezdem megírni a történteket, hogy mi mindent láttam. Nem tudom kinél hogy van, de nekem mindig kell 1-2 hét, hogy ne csak annyi jöjjön ki belőlem a "na milyen volt?" kérdésre, h: "jó". (A beszámolót lassítja, h elnyomta a hosszú repülőút a lábamba vezető idegeket, ezért orvosi utasításra nem ülhetek túl sokáig...) No... de ne rohanjunk ennyire előre, még csak odafelé indulunk. ;)

A repülőutat nem részletezném, mert nincs mit. Hosszú volt, és szerencsére sokat tudtam aludni, így csak a 13-14. óra volt kínlódás, és akkor már világos volt, szóval nézegethettem a tájat alattunk. Ugyanis a főváros, Santiago még Chile kissé sivatagos részéhez tartozik, így felhő nem nagyon akadt. A színek már ott megfogtak, ugyanis az Andok sokkal színesebb, mint az Alpok. (De erről magatok is meggyőződhettek kicsit lejjebb.) 

Szóval megérkeztünk, helyi idő szerint kb 10 körül, gyönyörű napsütés, 28 fok, amit csak akartok. Ekkor kiderült, hogy a dél-amerikai országokban szeretnek sorban állni, ugyanis először sorban állsz a pecsétért, utána meg a csomagoddal az extra átvilágításért, ugyanis Chile nagyrészt az ásványi anyagainak és mezőgazdasági (a halászatot is ide sorolom) termékeinek exportálásából él, ezért a csomagokat külön átvizsgálják mindenféle gyümölcsöket, sajtokat és magvakat keresve. Hol találnak valamit, hol nem, de nagyrészt szerintem a megfélemlítés eszközével élnek a magvak és szárított gyümölcsök területén (erre később jöttem rá), de a sajtok és a normál gyümölcsök egyértelműen lebuknak. 

Szóval a 2 órás tortúra után, pénzt is váltottunk. És összeállt a csoport is. Igen, én voltam a legfiatalabb és az egyetlen nem svájci. 2 házaspár (egy ált. isk. tanárnéni-biztosítási főtótumfaktum (65 fölött) és egy rendőrnő-postás (60 körül)) valamint 3 egyedüli utazó Angela (50 körül, SBB informatikus), David (40, világítástechnikai csopvez egy színházban) meg én.  Az gyorsan kiderült, h reptértől reptérig kapunk 1 guide-ot, aki gyakorlatilag bébiszitterként kellene, hogy üzemeljen (vagy legalábbis a svájciak erre számítottak). Szóval gyorsan lepakoltak minket a hostelnél (reptér-város nem távolság), és a kérdésre, hogy hol lehetne valamit enni kaptunk némi útbaigazítást. Én tusolni akartam, a többiek enni, úgyh ők elindultak, én meg úgy volt, h utánuk megyek. De mire indulni akartam, ők már vissza is értek. Kiderült, hogy egy zöldségesen és egy kisbolton kívül semmi nem volt nyitva, és nemhogy éttermet, de bárt se találtak. Mint kiderült azért, mert nem ott volt, ahol a guide mondta. Igaz nem volt messze (erre rájöttem, mikor fotózni indultam), de amikor se térképe az embernek, se ötlete, hogy végülis hol van, akkor azért kellemetlen. No de eljött a 3 óra, és nyomultunk várost nézni. Nos, Santiago nem az a város, amiről sokat tudnék mesélni. Alapból nagyrészt panelrengeteg, és néhány neoklasszikus épület, rengeteg kóbor kutya (de naggggggyon sok!!) és egy nagyon jó projekt. 

Először a Vásárcsarnokot néztük meg (képen látható), aminek nagy része étterem (lásd a kiállított tengeri herkentyűket...), kisebb része halpiac. Chile ezen részén (közép, valamint a déli rész északi részén) nagyon sok halat és ilyesmit fogyasztanak, ugyanis a tenger max 200 km-re van, és a tengeri áramlások miatt a herkentyűk is óriásira nőnek (ismét csak a képen megnézhető). Köret pedig kukorica nagyrészt, de választhat az ember krumplit is. Aztán megnéztünk néhány kormányzati épületet, és a katedrálist is, ami mellett rögtön a perui utca van. Igazából valahogy máshogy hívják, de itt egymást érik a perui üzletek, így a helyiek csak így hívják. Utána megtekintettük az M Espace-nak keresztelt bevásárlóközpontot. Hogy miért is érdekes egy bevásárló központ? Mert ezt egy régi palotába húztak fel egy üvegből épült épületet. A külső falak és ajtók megmaradtak, és egy folyosónyi helyet hagyva építették bele az új épületet. Nekem bejött. A városban van egy domb, ahonnan meg lehet nézni a sok panelt, és rájön az ember, hogy az Andok tényleg nincs messze. Ezen kívül kipróbáltunk egy chilei "desszertet" ami mote con huesillos névre hallgat.

 Rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában (kép a wikipediáról). Szerintem kifejezetten finom! Igazából ez egy főtt kukorica szerű gabona és egy szárított őszibarackból főzött szörp. Hidegen eszik/isszák és eléggé tömítő, de nem túl édes. 

Szóval visszatértünk a szállásra, ahol miután a guide elbúcsúzott, kiderült, hogy víz uralja a fürdőnket. A recepción mondták, hogy sajnos csak egy szabad szobájuk van, és egy nagy ágy van benne, 2 külön helyett. Angela jó arc volt, megrántotta a vállát, és mondta, h jól van, nem gáz. (Angeláról tudni kell, nálam alacsonyabb, vasággyal együtt 50 kg, és kb 20kg volt a csomagja.) Szóval felcűgöltünk az emeletre, és szegényből kiszakadt egy sóhaj, h "biztosan vissza kell költözzünk másnap?". Mire a recepciós mondta, hogy hát ha nem akarunk, akkor nem, de ő megmutatná a trükköt az ajtóval. Mint kiderült a légnyomás zárva tartja. :D  No de beértünk a szobába, bezáródott az ajtó, és a köv. 5 percből 2 dolog maradt meg: 1. Angela hangja, amint leesett neki, hogy ehhez a szobához nincs saját WC meg fürdő, és már megfigylete, hogy a női WC-ből fiúk jöttek ki, 2. nem találtam egyetlen egy szekrényt /polcot/rakodó felületet az egész szobában. (Mint később kiderült, a szobát Harry Potternek hívták (David szerint azért, mert olyan, mint a 9 3/4 vágány: a valóságban nem létezik). ) Éjjel még annyival lettünk okosabbak, hogy a konyha épp az ablakunk alatt volt, és igenis használják. 

Másnap túra volt a program. Technikailag nem volt egy nehéz útvonal, de nekem a magasság (2500m-ről indultunk) meg az előző napi repülőút betett, úgyh a én csak egy darabig mentem aztán nyugisan vissza. De legalább a csoportot gyorsan fel lehetett mérni: a 1000m-es sprintelők hozzájuk képes csiga lassúsággal tolták, szóval ha akartam volna se tudtam volna az ő tempójukat hozni.  

No de, hogy ezt a későbbiekben hogy oldottuk meg? Később kiderül ;) Addig nézegessétek a képeket (klikkre nagyobbodnak).  

Új munkahely

Na, túl vagyok az első héten.
Amit már most tudok mondani, hogy eddig jó. Az irodában már bemutattak mindenkinek, és az a terv, hogy a hónap végéig kell meglennie az átadás-átvétel dolognak.
Eddig jó, talán kicsit túl nyugis is, de nem baj. Majd megszokom.
A kollegák okésak, bár kicsit nehezen viselik, hogy folyton kérdéseket teszek fel, és nem megyek fejjel a falnak. Majd megszokják.
Alig várom, hogy a termelésről is szerezzek már némi ismereteket. Ez még a jövő zenéje.
Amúgy négyen vagyunk a beszerzésen. Két kollegától fogom átvenni a termelési anyagokat és mintákat. Mind a négyen fiatalok vagyunk egyébként, és velem együtt vagyunk két fiú - két lány. Eddig rendben levőnek tűnik a dolog.
Az előző helyen az volt a bajom, hogy bekómáltam a túl sok infótól, hát itt nem ez a helyzet. (ez nem rossz amúgy...) Pár hozzám hasonlóan az autóiparból (vagy hajtósabb multitól...) szalajtott ember már nyugtatgatott, hogy ez ilyen. Nem lesz ennél stresszesebb. :-)

But Now I'm Back

A hétvége zenéje @ Langkawi: Pink Martini - But Now I'm Back

Everything At Once

Lenka - Everything At Once

az új munkahely

Tehát.
Helyzetjelentés.

Minden rendben. Minden kolléga kedves és segítőkész. A főnököm még mindig elbűvölő (aranyos, támogató, őszinte, nagyon okos, határozott...). Szóval szuperlatívusz.

A helyzetem a következő: titulusom controlling elemző (egy szervezeti anomália miatt :-P), adományozott titulusom pedig osztályvezető. (mint megtudtam, 3 fős csoport fölött jár a titulus). Az interjúkon elhangzott, hogy két embert akarnak felvenni, és négy ember a csoport. Ezek alapján azt hittem, hogy két ember van most, és négyre emelkedik a létszám, ha felvettek engem meg még egy operatív beszerzőt. A helyzet ellenben az, hogy van négy ember a kezem alatt, vagyok én, mint csoportvezető (osztályvezető titulussal), és kéne még egy operatív beszerző, akire nincs keret. :-) Bonyolult egy kicsit.

Az embereim igyekvőek és jóindulatúak, de nem elég önállóak. Ez az első számú feladatom, hogy felturbózzam őket. Mondjuk, az alapján, amit eddig megtudtam a történetükről, nem csodálom, hogy meg vannak ijedve, de majd teszünk róla, hogy megnyugodjanak. Nekem nem lesz időm operatív feladatokra, mert a csoportvezetői feladatok és a nagy értékű tenderek intézése elviszi majd a munkaidő 100%-át... Lesz rengeteg meeting is. De nem baj. Eddig nem hangzott el semmi sokkoló, és mindent láttam és hallottam már a pályafutásom során, amivel foglalkozni kell (már hogy feladattípust). Én mindig azt hittem, hogy amit én tudok és ahogy én intézem az ügyeket, az egy normális, átlagos mód. Hát nem az. Most látom itt ezeket az emberkéket, és... izé. Megértem, hogy miért engem akart a srác ide felvenni. :-) Nagyon nekem való (hozzáállásom és habitusom miatt is) ez az egész. Nagyon fogom élvezni, ha már belerázódom. :-) Azt hiszem, az első napi pánikot már leépítettem a négyfős csapatban, most a bizalom kiépítésén munkálkodom.

Céges mobilt fogok kapni (meglátom, mikor és milyet), elvileg a számítógéphez is kapok hozzáférést pénteken (de előbb biztos nem).

Egy táncost meg egy volt AKG-s iskolatársat már találtam a kollégák között. :-) Az iskolatárs egyel járt fölöttem az AKG-ban, és itt ő a HR vezető. :-P

Van kérdés? :-)

Lány szempontból fontos még, hogy meleg van az irodában. Ja, azt mondtam, hogy a kettővel fölöttem álló főnök nagy Star Wars fan? :-)