izé

Na, visszatértem Budapestről, Prágából és Zürichből, és mindent túléltem. :-)

MAB: workshopoztunk az első két nap (igazából másfél nap, hétfőn délutántól kedd estig). Voltak mindenféle gyakorlatok, hogy jobban megismerjük egymást, meg hogy az új főnök jobban megismerjen minket (főleg inkább ez). Érdekes is volt, meg „érdekes” is. De tényleg, volt egy ilyen dolog, hogy pontozni kellett, hogy mi mit szeretnénk, a mostani főnökök hogy gondolják, hogy mit hogyan tesznek, és az új ember hogy tervezi. Ezt kellett pontozni 1-től azt hiszem, 6-ig. És akkor kategóriák/témák voltak. Pl. fegyelem-szabadság a két véglet, meg dicséret-szidás, meg hasonlók, és ezt kellett pontozni. Kraus is kapott külön jelet. Általában nem voltak nagyon nagy eltérések, de mondjuk 50-50 százalékban egyezett a mostani kisfőnöki gárdával a munkavállalók csapatának értékelése. Kraus sokszor eltért tőlünk és a kisfőnököktől, akár sokkal is. (azért ez jellemző és megmutat valamit). Az új főnök viszont majdnem 80%-os pontossággal „eltalálta a munkavállalók” x-eit (ő azt húzta be, amit szeretne képviselni). Mindezt ugye úgy, hogy nem tudtuk, a másik mit húzott, leadtuk, és utána kerültek fel az ikszek. Nagyon érdekes volt!

Amúgy kicsit úgy látom, manipulátoros természetű (ez necces lehet később), bár tény, hogy így meg tudta nézni, hogy a csapat hogy működik általánosságban, és hogy működik a „természetes élőhelyén”, a biztonságos nyáj/csorda kebelén (mikor mindenki együtt van és biztonságban érzi magát). Amúgy fiatal, 43 éves, szőke, szimpatikus. Míg Kraus sose nézett a szemébe az embernek a kis kerek malacszemeivel, ez a hapek simán a szemedbe néz, és hosszan, nincs tőle megijedve (bár van egy sanda gyanúm, hogy ez is teszt, ki az, aki visszanéz rá és hogyan). Amúgy jókedélyű, és nyitottabbnak tűnik, mint Kraus volt. Bár az ikszelős játékban a távolságtartás felé húzta az x-ét a munka területén. Én ezt egyébként helyesnek is látom valamilyen szinten (bár persze minden attól függ), mert ez mégiscsak munkahely, és ő mégiscsak egy német, aki egy nagy (35 fős) kelet-európai csapatot vezet. Rossz lenne bratyizgatni, akkor hol marad a tisztelet? Burak más, ő kis csapatot vezet, minket, és vele mindennap együtt dolgozunk. Ez más, mint évente mondjuk kétszer találkozni a nagyfőnökkel és akkor erőltetni a jópofit. Szóval nekem személy szerint szimpatikus a csávó, és úgy látom, több humora van, mint Krausnak volt (ami a régióban szerintem létszükséglet!).

Jó volt az MAB egyébként, a pesti kollegákkal is nagyon jó volt találkozni, kicsit magyarul beszélni, sokat nevetni, és a többi kollegával is találkozni. Én ugye nyáron se voltam ott az MAB-n, úgyhogy valamikor márciusban láttam őket utoljára.

Még szerda este kiugrottam a sarokra a Tesco express-be, vettem magamnak fehér zsömlét csütörtök estére és péntekre (:-)), meg nápolyit (abból egyet magammal vittem a hétvégén), meg mindenfélét.

Strasbourg: hát a repcsin voltunk összesen öten utasok. Ilyen se volt még. Családias. Maga a strasbourgi reptér kicsi, mint egy fapados reptér. Nem egészen értettem a kiírásokat, úgyhogy kicsit tébláboltam ott, meg az állítólagosan rendszeresen járó vonatok a főpályaudvarra sem közlekedtek (na kösz), de végül csak megoldottam a dolgokat. A vasúti peronokhoz vezető folyosóra amikor kiléptem, szembetaláltam magam három terepszínű ruhás, svájcisapkás katonával, mindhárom karján keresztben feküdt egy-egy géppisztoly. Most mondjam, hogy megijedtem? Mondom. Meg akartam tőlük kérdezni, hogy jó irányba megyek-e (kicsit elbizonytalanítottak a géppisztolyok). Kérdezem angolul, hogy jó irányba megyek-e, közlik, hogy nem beszélnek angolul. Németül? Úgy se. Hát elmakogom franciául, arra széles mosollyal mondják, hogy persze, jó az irány. Ööööö, köszi. Hehe. Na mindegy. Végül csak elbénáztam magam a strasbourgi főpályaudvarra, ott bebénáztam a zsebbe a vonatjegyet Baden-Badenba, aztán már minden ment, mint a karikacsapás. Az alapján, amit a pályaudvarról kipillantva láttam, Strasbourg mindenképpen olyasmi, amit érdemes megnézni. Még kitalálom, hogy hogy fogom, mert elég sokat kellett várni az átszállásoknál, és nem is volt állomásépület, úgyhogy odafagytam a peronokra. Az egyik vonaton három magyar csákó hangosan társalgott meg hülyült, láthatóan élvezve, hogy senki sem érti őket. Hehe. Na mindegy. Csak túléltem, ez is megvan. Most már tuti, hogy marad Frankfurt a további hazautazásokhoz.

Ami meg a hétvégét illeti, az utazással minden rendben volt. Odafele szépen leparkoltam a kocsit a pályaudvaron, aztán fel a vonatra. Zürich főpályaudvaron gond nélkül megtaláltuk egymást Chrissel, ott várt a peronon, ahol mondtam, hogy beérkezünk. Nem is láttam rajta semmilyen furcsaságot, de nem nagyon ismerem, az is igaz. A kocsiban csapongott a beszélgetés témája, mindenfélét mondott, azt is (ami azért eléggé szíven ütött), hogy pont aznap beszéltek róla, hogy szétmennek, és hogy Stefi majd mesél valamit (kicsit úgy éreztem, hogy mintha Stefi akarna szétmenni). Aztán kiderült, hogy Chris akart, és csütörtökön vagy mikor jelentette ezt be Stefinek. Pont egy nappal az előtt, hogy én jöttem volna. Kösz. A hangulat egész hétvégén zizgett meg rezgett. Olyan ideg voltam, mint állat (valószínűleg miattuk). Stefi néha csak úgy elbőgte magát. A gyerekek nem tudom, hogy viselkednek általánosságban (szóval hogy csak ezért voltak-e olyanok, amilyenek, vagy mindig ilyenek), de folyamatosan visítottak meg szaladgáltak össze-vissza. A szülők meg nem szóltak rájuk, hogy „elég a hisztiből” vagy „ne menj a tó szélére mert beleesel kislányom”. Én minden második percben idegrohamot kaptam, és folyamatosan beszélgettem a gyerekekkel, hogy ne ordítsanak, halkabban is értjük.

Amúgy meg az ment, hogy a nagyobbik kislány (Sophie, most 4 éves) folyton mondogatta, hogy „Mummy, why did you cry after Daddy?” (Anyu, miért sírtál Apu után?), meg hogy „Mummy, you have to love Daddy again” (Anyu, megint szeretned kell Aput), meg ilyeneket. Meg amúgy is folyamatosan ment a hiszti meg a műsor valami miatt. Megerőltető. És majdnem biztos vagyok benne, hogy ez nem normális dolog. Nincs saját gyerekem, és nem is vagyok rendszeresen együtt gyerekekkel, csak a korábbi tapasztalatokból tudom mondani, hogy szerintem ez nem okés dolog, ami ott megy. Egyébként, amikor fáradtak, akkor kiderül róluk, hogy okos gyerekek, értelmesek, tehetségesek, és a beszéd ugye kicsit lassabban alakulgat náluk, mint általában, de ez normális, tudván, hogy Anyu magyar, Apu angol. Ja, és Svájcban élnek. Na mindegy.

A kicsi, Alina („Lina baba”) 2,5 éves, és folyton egyedül akar mindent csinálni, tolni a babakocsit (nem is lát ki mögüle), meg mindent ő akar, a nővére ha csinál valamit, akkor ő is. Ha nem úgy van, hiszti ezerrel. Durva. Amúgy édes kislány, nagylelkű és bízik az emberekben. Ha éppen nem hisztizik százzal vagy ezerrel, vagy nem ordít a nővére példáján felbuzdulva. Vagy nem dobálja a szobában a szaros pelenkát. Igen, ez is volt. Sűrű volt a hétvége… :-) De Lina még mindig aranyosabb kislány, mint Sophie… Szerintem.

Nem tudom. Stefi szerint jó volt, hogy ott voltam, legalább tudott valakivel beszélni, de azért így ilyen hangulatban nekem kicsit megerőltető volt ez az egész… :-(

De most itt vagyok, és nyugi lesz a héten. Nem lesznek új főnökök, nem nagyon lesznek ismeretlen helyzetek, és nem lesznek válófélben levő párok és problémás gyerekek. A nagy semmiben is van pozitívum??? Ezek szerint igen!